„Melegjogi aktivista. Barát. Szerető. Egyesítő erő. Politikus. Harcos. Ikon. Példakép. Hős. Az életével megváltoztatta a történelmet, a bátorságával pedig mások életét.” Így hangzik az új, mele gtémájú film beharangozója. Februárban mutatták be hazánkban is azt a filmet, melyre Amerika és Európa meleg mozinéző közönsége egy éve vár. S a várakozásoknak megfelelően jól is sikerült.

A film Harvey Milk életének utolsó nyolc évét dolgozza fel (a főhősről szóló életrajzi cikket lásd ugyanebben a számban, A Castro Street polgármestere címmel). A negyvenedik születésnapjához közeledő, New Yorkban élő férfi úgy érzi, hogy új célokat kell találnia az életében. Így szerelmével, Scott Smith-szel (James Franco) San Francisco egyik, munkások lakta kerületébe, a Castróba költöznek. Itt kezdődik a történet, melynek során lassan megismerkedhetünk a felfelé törő politikai karrierrel. Milk – az üzletember; Milk – a szerető társ, Milk – a melegaktivista; Milk – az örök újrakezdő.

A film végig követhető és kifejezetten érdekes. Talán azt lehet negatívumként kiemelni, hogy az életrajz nem sikerült igazán teljesre. Persze az is igaz, hogy a film nem esett bele az életrajzi filmek szokásos két betegségébe: vagy túl dokumentarista, vagy túlságosan elrugaszkodik a valóságtól. A Milk-nek sikerült megtalálnia a középutat, de azért néhány korábbi életrajzi elemet célszerű lett volna – legalább az említés szintjén bevenni a filmbe – mint például Harvey zsidó származását, korábbi életcél-keresését, katonai és háborús veterán múltját, vagy például azt a rendkívül érdekes, mind a mai napig nem igazán megfejtett ellentmondást, hogy Milk egyik korábbi partnerével pont azért szakított, mert túlságosan benne volt a meleg mozgalmi életben.

Sean Penn természetesen hatalmasat alakít: stílusosan mondva: „nem alszik meg a tej a szájában”. Ez a szerep az ó igazi jutalomjátéka. Teljesen feloldódott a karakterben, szinte Harvey Milk-ké változott. Cseppet sem túlzó az alakítása, hanem teljes mértékben hiteles. Penn játéka a közönséget ugyanúgy meghatotta, mint a kritikusokat. Számos díjat besöpört New Yorktól, Bostonon keresztül San Franciscóig. Végül február 22-én este elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat is, s megkapta a legjobb eredeti forgatókönyv díját is, melyet Dustin Lance Black vehetett át. (lásd.: külön cikkünket).

Meg kell még említeni a színésztársakat is. Néhányuk kivételével szinte mindegyikük nagyot alakít. Scott Smith szerepében James Franco (Pókember, 2002; Trisztán és Izolda, 2006) meg tudja mutatni, hogy milyen egy hű és kitartó társ, ám azt is, hogy a politika, az állandó kampányok túlhajszoltsága hogyan tud tönkre tenni egy kapcsolatot.

Emile Hirsch (Út a vadonba, 2007) szintén meggyőző a fiatal Cleve Jones figurájában (ő az, aki sokat segített a film létrejöttéhez). Az egykori prostituált, akit Harvey Milk felkarol, megmutatja, hogyan válik egy, a világ dolgai iránt teljes mértékben érzéketlen fiúból fiatal, lelkes aktivista.

Szintén meggyőző az állandóan frusztrált, elégedetlen Dan White szerepében Josh Brolin (Nem vénnek való vidék, 2007). Enyhén szólva is ijesztő az a mániákusság, ami sugárzik a szerepből. Ugyanakkor végtelenül gyarló és saját tehetetlenségének tudatától hiteles figura.

Egyedül talán Diego Luna alakítását lehet kritizálni. Bár a kortársak visszaemlékezése meglehetősen ellentmondásos a mexikói származású Jack Liráról, és általában megegyezik arról, hogy meglehetősen furcsa figura volt, akinek állandóan problémái voltak az alkohollal, de azért semmiképpen sem lehetett ennyire sablonos. Diego Lunától, eddigi szerepei alapján ennél jobbat szoktunk meg (Mielőtt leszáll az éj, 2000; Anyádat is, 2001).

A film azonban nem csak Penn és társai alakítása miatt élvezhető. Feltétlenül meg kell említeni a rendezői munkát: Gus van Sant eddig már számos alkalommal bizonyította rátermettségét. A többek között képzőművészettel és videoklipek rendezésével is foglalkozó „reneszánsz ember” már számos filmmel valami nagyot tett le az asztalra. Felejthetetlen például a Good Will Hunting (1997), melyért rendezői Oscar-díjra is jelölték, de feltétlenül meg kell említeni több meleg témájú filmjét, így a River Phoenix és Keanu Reeves főszereplésével készült Otthonom, Idaho-t (1991), vagy az Elefánt (2002) című iskolai lövöldözős filmet.

Ő találta ki azt az ötletet is, hogy a film különböző pontjain szeretne archív felvételeket, valamint régi híradóbejátszásokat felhasználni. Például azt a pillanatot, amikor a Városháza lépcsőjén Dianne Feinstein (a San Franciscói Felügyelőbizottság akkori elnöke, jelenleg amerikai szenátor) bejelenti Harvey Milk és Moscone polgármester meggyilkolását, csakis az eredeti archív felvétel bejátszásával tudták elképzelni. Cohen szerint az „annyira erős történelmi pillanat volt, hogy tudtuk, hogy a történtek kiváltotta megrendülést és rettenetet csak akkor tudjuk hitelesen megmutatni, ha hagyjuk, hogy az eredeti felvétel önmagáért beszéljen.” Szintén rendkívül informatív jellegűek például az egykori meleg szórakozóhelyeken történt rendőri razziákról készült felvételek, vagy a meleg-ellenes Anita Bryant televíziós szereplései.

S nem lehet figyelmen kívül hagyni az aktuálpolitikai felhangokat sem. Milk kampánya önkéntelenül is az új amerikai elnökére, Barack Obamáéra emlékeztet. A „nép” változást akart akkor is és most is, s Milk, ugyanúgy, mint Obama most, a „remény” ígéretével lépett fel.

A filmet tehát mindenképpen ajánljuk megnézésre, hisz kihagyhatatlan alkotás. Fontos film, mely az amerikai történelem egyik nagy alakjáról, s a melegjogok harcosáról ad hiteles képet. A film megríkatja az embert. S ne feledkezzünk el a politikusi életrajzi filmek állandó tanulságáról sem: a politika öl – jelen esetben a fizikai valójában is.

Hanzli Péter