Hétköznap, éjszakai vetítésre menni egy művészfilmre, ehhez azért kis adag megszállottság kell, nomeg talán Pedro Almodovar neve, ami nálam egyet jelent az extrémitással, a mássággal és azzal, hogy hogyan tud valaki a megszokott színészeivel mindig újat mondani és mindig meglepni.

Természetesen azon a bizonyos késői órán sem csalódtam a „mesterben”. A Megtört ölelések megint tudott újra értelmezni, most például azzal, hogy egyáltalán nem volt extrém, visszafogott volt és profi, különleges és hozzám szóló. Egy szerelmi sokszöget dolgozott fel a fiatal, csinos, vérbő titkárnőből lett szerető, a gazdag és persze öreg szerelmes volt-főnök, valamint az elkötelezett és később megtört író-rendező és a végletekig önfeláldozó menedzser ex-barátnő között. Maga a szerelmi történet elkoptatott és ezerszer megénekelt. A fiatal nő nem sokáig tudja pénzzel helyettesíteni a szerelmet és amikor végre megtalálja azt, akkor a dolgok felizzanak.

Idáig akár bármelyik romantikus regény fülszövegére is ráismerhetnénk. Valamint a meghasonlott író és a támogató menedzserének bűntudat vezérelte érzelmi útja is visszaköszönt már ránk sok helyről. Mégis! Ha valamit el lehet mondani a filmről, akkor éppen az, hogy annak ellenére, hogy nem mond ki valami hihetetlen új és merőben megrázó igazságokat az életről és a szerelemről, mégis az utolsó pillanatig feszültségben tart.

Hosszú ideig ki sem derül, hogy tulajdonképpen merre formálódnak a „sokszög” szárai, és hogy mi történt sok-sok évvel ezelőtt, ami ilyen markánsan meghatározta ennyi ember sorsát. A válasz persze megint és még mindig: a NŐ. Méghozzá nagy betűvel. Az a nő, aki besétált a gazdag cégvezető és a rendező életébe és mindörökre megváltoztatta azokat. Aztán persze a hatás pillangó-effektusként halad tovább és nem hagyja ugyanúgy továbbfolyni a hozzájuk kapcsolódó emberek életét sem.

Almodovartól szinte szokatlanul kevés a „merész” karakter. A vállalkozó homoszexuális fia mindenképpen ide sorolható. Meleg, és menthetetlenül rajong a rendezőért, és talán ezért az apjának hű bábja, mindent filmrevesz, még a megcsalatást és a szakítást is. Ez utóbbi az egyike a film nagyon érdekes filmes megoldásainak. Számomra nagyon tetszetős képi látványvilágot teremtettek, különös kamera-effektekkel. Az elején például konkrétan a főszereplő szemével látjuk a világot, azaz inkább a szemén látjuk a világot, mivelhogy az abban tükröződő dolgokra fókuszál. Ez annál is több értelmű, mivel maga a szereplő vak. Egy érzelmileg feszült pillanatban csak a lábakra szegeződő képet láthatjuk, míg egy másik helyütt a kamera hosszú pillanatokig csak a két beszélgető szereplő között mozog, nem átvált mint ahogy az megszokott, hanem folyamatos mozgásban van, így inkább olyan érzést kelt, mintha egy teniszmérkőzés izgalmait figyelhetnénk általa.

Egyszóval anélkül, hogy még több részletet adnék ki a filmből, csak annyit tudok mondani, hogy érdemes megnéznie annak aki szereti Almodovart, mert nem fog csalódni. Annak aki pedig nem szereti, azt tanácsolnám hogy ezzel vagy esetleg a Rossz nevelés megnézésével kezdje újra, mert akkor talán máshogy fog tekinteni a spanyolok szeretve-gyűlölt filmes mágusára.

Deadflowers