Ha azt mondom, hogy Madárfészek, akkor szerintem majd mindenkinek beugrik Robin Williams nagyszerű vígjátéka. Ha hozzáteszem, hogy ez egy francia film remake-je, akkor azt hiszem, még mindig nem mondok sokaknak újdonságot. A La cage aux Folles (Őrült nők ketrece) sok honfitársához hasonlóan áttelepült az amerikai kontinensre is, kicsit átfazonírozva, és új színészeket felvonultatva.

Ám ezzel még mindig nincs vége. Ugyanis a történetnek létezik egy musical változata is. Talán néhány hallottak róla, annak ellenére, hogy manapság nem játsszák nálunk. A cím ugyanaz, a történet nem változott, csak néhány ugyancsak fülbemászó számmal sikerült még több és mélyebb mondanivalóval megáldani, mint ahogy egy vígjátéktól elvárná az ember.

Voltam olyan szerencsés, hogy ezt a musical változatot kétszer is láttam Londonban a West Enden. Mindkétszer ugyanaz a szereposztás fogadott, csak egyetlen helyen volt eltérés, Zaza/Albin szerepében, ami persze messze a főszerep a főszerepek között a darabban. Először Graham Norton formálta meg a Riviéra leghíresebb transzvesztitáját, másodszor pedig az én nagy személyes kedvencem: John Barrowman.

Graham Nortont az egészen feledhető „Another Gay Movie”-ban (Amerikai pite – melegen) láthattuk itthon, valamint olyan produkciókból ismerheti a brit tévénéző közönség, mint a „How do you solve a problem like Maria”, az „I’d do anything” és az „Any dream will do” (Ezek nagyjából a mi Társulatunknak felelnek meg, amikben egy-egy musical főszerepére keresik egy tehetségkutató keretén belül a megfelelő embert.) John Barrowman ugyanezekben a műsorokban volt zsűri, valamint többek között a „Torchwood” (Torchwood – Az idegen vadászok) című tabukat döntögető sci-fi sorozat főszereplőjeként nyerte el milliók szívét. (Ennek a sorozatnak szintén Russell T. Davies a fő atyja, akit a „Queer as Folk” (Fiúk a klubból) kapcsán ismerhetünk hazánkban is.)

Egy West End produkcióról tudni kell, hogy sosem „csak” jó. Sosem csak véletlenül sikerülnek benne a dolgok úgy, ahogy. Mindennek koreográfiája van, ami tizedszer és századszor is ugyanúgy működik. A színházban a legfelső sorból is látni lehet, és a kellékes sem felejti el bevinni a cipőt. Tudom, ez most elfogultságnak hangzik, de nem az. Szeretem a színházat, és ez az volt. SZÍNHÁZ, nagy betűvel.

Kicsit persze levont az értékéből, hogy John Barrowman hatására megtelt a nézőtér lelkes rajongókkal, akik nem a darabot jöttek megnézni, hanem Johnt. Aki akár fejen állva ugrálhatott volna, akkor is tetszik a rajongóknak. De persze erről szó sem volt. Gyönyörű hang, kellemes játék, érdekes darab.

A csökkenő repülőjegy-árak ellenére, bizonyára nem mindenki engedheti meg magának a londoni utat. De aki igen, annak ajánlom, akár Johnnal, akár később, nélküle ezt a darabot. És hadd búcsúzzak az első felvonás végének emblematikus dalával: „I am what I am” (Vagyok, aki vagyok.)

Deadflowers