Rájöttem, hogy meglepően jó dolgok tudnak kisülni abból, ha az ember viszonylag semmit nem vár egy darabtól. Tudom, sokan lekicsinylően beszélnek a musicalek történeteiről, mondván mindez az operett habos-babos látványvilágát viszi tovább, de én ezt nem hiszem.

Egy jó zenével megtámogatva igenis bámulatos dolgok tudnak születni. Azért ezt a Priscilla, a sivatag királynőjének musical feldolgozása esetében senki nem várja el, mint ahogy én sem tettem, így nem is csalódtam. A west endi produkcióra is úgy ültem be, hogy csak halovány emlékeim voltak az alapul szolgáló filmről, amiben kedvenc gonoszunk „Smith ügynök” (Hugo Weaving) szigorúan Alföldi Róbert magyarhangjával (!) szeli át a sivatagot, két másik feltűnő ruhákban pompázó drag queen társaságában. A történetbe próbáltak azért ezen kívül is némi életet lehelni egy előkerülő feleség és kisgyermek, valamint egy kisvárosbeli homofób támadás formájában, de ne ijedjünk meg, mindenki műkörme a helyén marad és polírozható tovább.

Ilyen alapokkal mi is lehetne a fő szempontja egy magára valamit is adó zenés darabnak? Természetesen a buli és a jó hangulat! Ebben pedig egy percig sem szenvedünk hiányt. A kosztümök lélegzetelállítóak, és megvan a maguk bája, humora is. (Színes strandpapucsok? Ruhát belőlük! Rikító cukormázú muffinok? Miért nem készítünk kosztümöt belőlük?) A zenére pedig végképp nem lehet panaszunk, hiszen semmit nem bíztak a készítők a véletlenre, az otthon már rongyosra hallgatott diszkóslágereket mixelték össze egyetlen hosszú színpadi-party-orgiába. Csak néhány példa: Venus, Go west, I love the nightlife, Girls just wanna have fun, Hot Stuff és így tovább… Ráadásul ott a csodálatos Kylie medley benne, aminek előadása cseppet sem marad el az eredetitől sem hangban, sem látványvilágban, ugyanis most Kylie számaihoz egy gyönyörű fiatal srác szolgáltatja a néznivalót.

Hamár Kylie-nál tartunk, nekem az egy aranyos fricska volt, hogy elég sok dalát megemlítették, de pont azt nem, amiben együtt énekelt - még nagyon régen - a főszereplővel. Ugyanis az egyik „átöltözőművész” szerepére nem mást kértek fel, mint Jason Donovant. Persze előtört belőlem tini önmagam, ahogy fellépett a színpadra és fátyolos szemmel követtem az előadását, körülbelül öt teljes percig. Aztán már csak döbbentem néztem ezt az embert, akit a fiatalabb és idősebb színésztársai simán leénekelnek és lejátszanak a színpadról. Ahogy olvastam róla, karrierje sosem heverte ki azt a bizonyos nagy pert, amelyet egy magazin ellen indított, amely azt állította róla, hogy meleg, és a nagy tiltakozással a vádak ellen elég homofób színben tűnt fel a rajongók előtt. Ez a Jason Donovan már nem az volt, akit tiniként imádattal hallgattam újra és újra. Az egész kicsit izzadságszagúnak és nehézkesnek tűnt a részéről. De természetesen mindez csak az én véleményem. Remélem sokan el tudtok menni, és magatok is megítélhetitek.

A lényeg a Lányok csak bulizni akarnak, és nincs ez másként a lányoknak öltözött fiúkkal sem!

fotók: flickr.com; facebook

Deadflowers