Egy időben az angol konzervatív párt a melegek jogai ellen harcolt. David Cameron vezetése alatt ez mind megváltozott. Vagy nem? Johan Hari, az Attitude magazin riportere a leendő miniszterelnök jelöltet kérdezte. Az interjú kivonatos verziója.

A brit politika nagy rejtélye beballag a szobába, tizenöt perccel a tervezett időpont előtt. Kinézetre David Cameron vékonyabbnak, fiatalabbnak és alacsonyabbnak tűnik, mint a tévében. A karikatúrások tévednek: az arca egyáltalán nem telt és pirospozsgás. Egy karcsú ember áll előttem, intenzív tekintettel. Tudja, hogy pár hónap választja el Downing Street-től és történelem könyvektől – így hát itt van, hogy átcsábítson egy döntő választási réteget, ami lehet, hogy a karjai közé esik azzal, hogy az Attitude-nak egy interjút ad. Egy kávét kér, pózt áll a fotósnak, majd két perc múlva így szól: „Igen, ez elég”. Elfoglalja helyét a kanapén a Big Ben árnyékában, és azt mondja: „Rendben. Kezdjük”.

2005-ig David Cameron egy szokásos meleg-ellenes konzervatív politikus volt. Támadta Tony Blairt, amiért ö „eget és a földet megmozgatott, hogy a homoszexualitást reklámozzák az iskoláinkban”.Gúnyolta a baloldalt, mert az támogatta a meleg emberek egyenlöségének napirendre vételét Kifulladásig támogatta a homofób 28. számú törvényjavaslatot, ám amióta ö lett a konzervatív vezető, drámai módon megváltoztatta az álláspontját. Bocsánatot kért a 28. törvényjavaslatért, egy konzervatív konferenciát tapsra ösztönzött a melegházasság mellett, és egy egész „flottányi” homoszexuális jelöltet nyerő pozícióba helyezett. Első ránézésre úgy tűnik, mintha egy csodálatos fejlődés ment volna végbe, lehetővé téve a meleg embereknek, hogy végre választhassanak a politikai pártok egész spektruma közül. Norman Tebbit pártját most egy olyan ember vezeti, aki fotósoknak pózol egy Túl a Barátságon (Brokeback Mountain) vetítés mellett.

De egy kövér kérdőjel lóg azonban Cameron sárga téglás, damaszkuszi útja felett. Ez ugyanaz a kérdőjel, amely Cameron oly sok irányelvét áthatja – és magát a brit politikát is. A konzervatív vezérnél egyik nézetváltása után következett a másik, a környezet védelemtől kezdve a Sure Start banki szabályozás-ig. Komolyan gondolja? Hogyan változhatnak ténylegesen meg egy ember politikai nézetei ilyen gyorsan? A pártja mögötte áll? Kabinetjének 85 százaléka szavazott a 28. szakasz mellett és 90 százaléka szavazott a beleegyezési korhatár kiegyenlítése ellen. Megvizsgálva, az őszinteséget a meleg egyenlőséggel kapcsolatban, ki tudjuk e piszkálni belőle, hogy mennyire hiteles a hirtelen jött lágyabb, szelídebb konzervativizmusa?

I. Lehúzni a halott bőrt

Azonnal egy bocsánatkéréssel kezd. „Tudom, hogy vannak melegek, akik konzervatív értékeket tartanak – akik akarják, hogy támogassuk az üzleteket és vállalkozásokat erős védelemmel, hisznek a szabadság védelmében és az ilyen fajta dolgokban – de a múltban visszatartották magukat, mivel a Konzervatív Párt olyan jeleket küldött feléjük, hogy mi nem támogatjuk őket és az életstílusukat” – mondja hosszan. „Ez megváltozott. Azt hiszem, a meleg emberek szemébe nézhetünk és mondhatjuk: 'Most már támogathattok minket… mert most már támogatjuk a homoszexuális egyenlőséget'”.

Cameron elkezdi sorolni, hogy a konzervatívok hogyan váltak meg a homofóbiától, mint egy halott bőrtől. „Különösen arra a beszédre mutatnék [a pártértekezleten], ahol, mint konzervatív vezér álltam, és azt mondtam, támogatom az elkötelezettséget és a házasságot – függetlenül attól, hogy egy férfi és egy nő, vagy egy férfi és egy férfi, vagy egy nő és egy nő-ről van szó. Találj még egy másik konzervatív vezetőt és nem csak Nagy-Britanniában, de valahol a nyugati világban, aki ezt megtette – és akit ezért megtapsoltak”.

„Nem kellett felállnom és azt mondanom a saját pártom előtt, hogy” folytatjuk. „A politika a kockázatokról szól. Ez egy jó régimódi, ’gombóc a torokban’ pillanat volt. Ez az én esélyem. Ha a vezető én vagyok a pártban, akkor ez az az alkalom, hogy a saját bélyegemet tegyem a dolgokra. Véghezvinni ezt a kérdést ilyen szempontból nagy öröm volt és nagyon szükséges. Én vagyok az első ember, aki meglátja ezt? Nem, de azt hiszem, hogy nagy lépéseket tettünk ezért”.

Hangsúlyozza, hogy az előnyök, amiket kormánya ad a házasságokhoz, azokat a „civil partnerkapcsolatban” élő párok is megkapják és most már két ember is van a csapata élén, akik maguk is civil partnerkapcsolatot kötöttek.

Hogyan jutott el a homofób törvények támogatásától a nyilvános homofiliáig, mindössze négy év alatt? „Azt hiszem, most visszanézve, látható a hiba, amit a 28. törvényjavaslattal elkövettem” – mondja, beszélve a Thatcher-korszak törvényéről, amely bűncselekménnyé nyilvánította a „homoszexualitás reklámozását” a gyerekek számára, amit oly erősen támogatott és többször a választási programjába tett. „Csak egy dolog rosszabb annál, ha az ember elkövet egy hibát és ez az; ha nem tesszük fel a kezünket, bevallva azokat”.

De mi is pontosan az, amiért bocsánatot kér? Ragaszkodik ahhoz, hogy ö soha nem hitte, hogy lehetséges a „homoszexualitást reklámozni”, vagy gyerekeket meleggé tenni. Szóval mit gondolt, miről szólt a törvény? „Tudod, át mehetünk a történelmen, de ez egy aggodalomból született, hogy a helyi hatóságok túlságosan nagy üzenetküldő szerepet játszottak az iskolákban”. Igen – a meleg szexről. „De nézd, lehet vitatkozni arról, hogy a helyi hatóságok, miben igen és miben ne vállaljanak szerepet” – mondja, intve kezével. Azt mondja, akkor változott meg a felfogása, amikor egy meleg barátja mondta neki: „Örökké vitatkozhatsz erről, de végül ez olyasvalami, amit egy csomó ember ebben az országban bántónak tart és ezen az alapon ez nem egy szerencsés dolog”.

Minél többet kérdezem a 28. szakaszról, annál inkább ismétli ezen meglátását – ez sértő volt, „ujjal mutogató”, ezért kellett mennie. Igen, de ez nem pusztán egy szimbólum. Ez egy törvény volt, ami igazi kárt okozott a homoszexuális embereknek. Megakadályozta, hogy a tanárok megállítsák a homofób csúfolódást, megakadályozta, hogy megfelelő szexuális nevelést kapjanak a meleg gyerekek az AIDS válság magasságában. Újra ismétli magát: ez egy sértés volt.

Azt mondja, nem ismert nyíltan homoszexuális embereket, mint gyerek, de az egyetemen sem. Először a konzervatív kutatási részlegben találkozott nyíltan meleg emberekkel, miután végzett a tanulmányaival. Talán ez megmagyarázza, hogyan alakulhattak ki benne az attitűdök, melyek a melegek egyenlősége ellen fordították ilyen sokáig. Elkezdek végigmenni a 28. szakasz utáni történelmen – és egy téglafalba ütközöm. 2002-ben egy tervezet ellen szavazott, amely lehetővé tette volna, hogy homoszexuális párok örökbe fogadhassanak. Mégis, amikor kérdem, hogy miért, ezt határozottan tagadja. Azt mondja: „Nem… szigorúan ki volt adva, hogy így szavazzunk, és én tartózkodtam”. Megmutatom neki a Hansard-ot [parlamenti feljegyzések], amely rögzítette feketén-fehéren, hogy a homoszexuális házasság ellen szavaztak egyöntetűen. Azt mondja: „emlékezete” szerint ő tartózkodott és, hogy ő most úgy gondolja, „az az ideális örökbefogadás, ha egy anyát és apát találunk, de vannak alkalmak, amikor homoszexuális párok, nagyon jó örökbefogadó szülők. Úgyhogy támogatom a melegek örökbefogadáshoz való jogát”.

A látszólagos áttérése ellenére is úgy döntött, hogy megakadályoz egy kis előrelépést. 2008-ban egy szavazatával azt akarta elérni, hogy a leszbikusok mesterséges megtermékenyítésekor nevezzenek meg egy apa figurát – ez egy követelmény, ami meleg csoportok szerint megnehezíti számukra, hogy ebben a kezelésben részesüljenek. „Nem, azt hiszem, hogy ez egy klasszikus módja annak, hogy megpróbálják félreértelmezi azt, amiről a szavazás szólt” – mondja. Ragaszkodik ahhoz, hogy csak azt szerette volna, hogy a termékenységi klinikák, „tegyék fel a kérdést” arról, „hogy szükség van e egy apára”. De miért kell feltenni a kérdést, ha nem szándékozik valaki megválaszolni azt? „Azt hiszem, ezek fontos kérdések, amiket figyelembe kell venni” – mondja és elfordítja a fejét.

II. Politikai pálfordulás

Egy órás politikai túra után, hogy milyen, melegeket kifejezetten érintő változtatásokat fog tenni mint miniszterelnök, Cameron felváltva hatásos, középszerű és aggasztó. Legjobban és legtisztábban – meglepetésemre – azokról a menekültekről beszél, akik homofób üldöztetés elől szöktek meg. Azt mondja: „Ha az üldöztetés elől menekülő félelme megalapozott, akkor lehetőleg maradnia kell. Ha jól értettem az 1951-es egyezmény [menekültek jogaira vonatkozó egyezmény] nem tér ki a szexualitásra, de megemlíti a társadalmi csoporthoz való tartozást, ezt a tartalmat a bíróságok jogosan használják mondva, hogy ha valakiben egy reális félelem van üldöztetés miatt, akkor engedni kell, hogy maradjon”.

Jelen időben a baloldali kormány alatt meleg menekülteknek gyakran mondják – menjenek haza, és rejtsék el szexualitásukat a rendőri szervek elöl, akik börtönbe zárnák, megkínoznák vagy megölnék őket orientációjuk miatt. Megkérdeztem tőle, hogy ez szerinte helytelen e – és egyértelműen azt mondja: „Azt hiszem, igen. Ha van jogos félelem, üldöztetés miatt, akkor úgy tűnik számomra, hogy teljesen jogos indok arra, hogy maradjon”.

Ehhez hasonlóan, derekasan elveti a meleg férfiak véradási tilalmát. Azt mondja, folyik egy független vizsgálat erről és meg kell várnia az eredményt, de „teljesen logikusnak és ésszerűnek hangzik, hogy változtassunk… A logika azt diktálja, hogy itt az ideje a változtatásnak.”Még azt mondja, hogy az Anglikán Egyház kövesse a példáját, mondván: „Nem akarok belemenni egy hatalmas vitába az érsekkel… de az egyháznak is meg kell tennie ezeket a dolgokat, amiket a konzervatív párt is megtett – kibogozni ezt a kérdést, és felismerni, hogy a teljes egyenlőség a helyes út, ez teljes mértékben elengedhetetlen”.

Egyelőre talán a két legfontosabb kérdésről, ami érinti a homoszexuális embereket Nagy-Britanniában – erőszak a játszótéren, és az erőszak az utcán – nem sokat mond. Az Ofsted [Gyermek oktatási és szaktudási szabványok hivatala] úgy találta, hogy a homofób zaklatás „őshonos” az iskoláinkban, és egy Stonewall-tanulmány kimutatta, hogy a meleg gyerekek 42 százalékát megverték és 17 százaléknak azt mondták, hogy megfogják ölni. Cameron erre azt mondja: „Azt hiszem az iskolai terrorizálásnak és kezelésének van egy tágabb megközelítése. Ennek egy része a tanárokba és igazgatókba vetett bizalom, hogy egyfajta fegyelmet tudnak tartani az iskoláikban, amelyet jelenleg nagyon nehéznek találnak – részben a bürokratikus szabályok és előírások miatt, hogy mi az, amit csinálhatnak és mi az, amit meg nem."

De hogyan fogják kezelni a kifejezetten homofób zaklatást? „Az államnak a legfontosabb eszköze az, hogy a vezető tanárok, rendet tudjanak tartani a saját iskoláikban. Átkutathassanak dolgokat anélkül, hogy bizonyítékokkal rendelkeznek esetleges fegyverekről, hogy kiszabhassanak megfelelő büntetéseket az iskolában, hogy kizárják azokat a tanulókat, akik zaklatnak vagy részt vesznek zaklatásban, anélkül, hogy egy fellebbviteli testület felülvizsgálná a döntésüket . " Bólint, mintha egyetértene saját magával és így folytatja: „Azt hiszem, kell egy felülről jövő szabályozási keret, de a fegyelem, a rend és a zaklatás kizárása, a tanárok és igazgatók feladata kell, hogy legyen”.

Azonban ezen a ponton megint csak általánosságban beszél a zaklatásról és a megfélemlítésről, ahelyett az igencsak aránytalanságról, ami a meleg gyerekek felé irányul. Vajon egyetért-e a liberális demokrata vezetővel, Nick Clegg-el, hogy az iskoláktól meg kellene követelni, hogy azt tanítsák, hogy a homoszexualitás „normális és ártalmatlan”, ugyanúgy, mint ahogy reagálnak a rasszista zaklatásra azzal, hogy minden népcsoport egyenlő? Megáll egy kicsit és szkeptikusan néz. „Azt hiszem, a lényeg az, hogy most van egy megfelelő iránymutatás az oktatási minisztériumtól erről, és azt hiszem, ez így rendjén van”.

Van azonban néhány bizonyíték arra, hogy Cameron politikája akaratlanul is, a homofób zaklatást rosszabbá teszi. Az oktatási politikája szegletköve, hogy bármely csoportja a szülőknek, akik szeretnének létrehozni egy iskolát és vonzani tudnak diákokat, állami finanszírozást kaphatnak. De a Nemzeti Szekuláris Társaság figyelmeztet arra, hogy ahol ez a gyakorlat be lett vezetve, nagymértékben megnőtt a fundamentalista vallási iskolák száma. Tudjuk, hogy ezek sokkal rosszabb környezetet biztosítanak a meleg gyerekek számára: a Stonewall-tanulmány például megállapította, hogy a homoszexuálisok elleni zaklatás 10 százalékkal nagyobb a vallási iskolákban.

Cameron zavartan reagál. Azt mondja, nem érti, miért lenne rosszabb a homofóbia a vallásos iskolákban. De kérdezem tőle: Ez valóban ilyen meglepő? Néhányan a vallási csoportok közül – nem mindegyik – azt hiszik, hogy a homoszexualitás bűn. Az interjú alatt most először tűnik irritáltnak. „Ez nagyon rossz” – jelenti ki, ráncos homlokkal. „A lányom egy egyházi iskolában tanul és ez ott nem így van”. Dühösen azt mondja: „Sok minden, amit az újságban olvasol, valójában butaság”. Határozott tekintettel mondja: be fog vezetni bizonyos „játékszabályokat”, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az új vallási iskolák „egyenlőséget tanítsanak”, punktum. Feláll, s lejjebb állítja a mellette levő radiátort.

Amikor szóba kerül, hogy hogyan kell kezelni a hirtelen fellendülő homofób erőszakot – 40 százalékos növekedést egy év alatt – Cameron válasza furcsán soványnak tűnik.Azt mondja: „Fontos a kultúra. Néhány dolog, amit rapperek és mások énekelnek, teljesen elfogadhatatlan. Kicsit kinevettek, amikor először felhoztam ezt a pontot négy évvel ezelőtt, de azt hiszem, hogy ez fontos”. Azt mondja, nem tiltja be a dalokat, de érvelni fog ellenük. „Ne becsüld le a hatalmát a gúnyolódok szószékének, ez fontos. A társadalmi és kulturális vezető ezekben a kérdésekben különbséget tud tenni”.

Feltételezem, hogy ez az első szakasza a válaszának és felhoz sokkal több példát arra, hogy hogyan csökkenthető a homofób erőszak – de rádöbbenek arra, hogy mereven néz felém a következő kérdést várva. Ennyi? Mi mást fog még tenni? „Nos, azt hiszem megtudjuk akadályozni, hogy az ilyen emberek [rapperekre gondol] érkezzenek az országba”. Mikor elmondom neki, hogy egy belügyminisztériumi tanulmány megállapította, hogy a homofóbia „endemikus” a rendőrségen belül, meglepetten néz. Azt mondja, a rendőri erők „némi előrelépést tanúsítanak”, és „amire szükség van most, az az irányítás”. A homoszexuálisokat ért rendkívül aránytalan erőszak közepén egy nagyon gyenge koktélt ajánl: több miniszteri, rapperek elleni kritika, több hatalom az iskolaigazgatóknak és egy homályos, „vezetésre” való felhívás a rendőrségnél, ahol a homofóbia mindennapos.

III „Ő nem homofób”

Cameron mégis azzal sokkolta a melegeket, akik támogatni szeretnék, hogy olyan európai politikusokkal szövetkezett, akik a homoszexuálisokat pedofíliával és a nyugati civilizáció elpusztításával vádolják. Miután vezető lett, kilépett az Európai Néppártból (EPP), amely egy mérsékelt jobbközép pártokból álló európai parlamenti szövetség, Angela Merkell-el és Nicholas Sarkozy-vel és belépett egy főleg Kelet-Európából származó úgynevezett „euro-szkeptikusok” szövetségébe.

Az új csoportosulás vezetője Michal Kaminski ,egy lengyel politikus, aki egy interjúban a homoszexuálisokat „buzik”-nak nevezte. Amikor a riporter kifejezte meglepődését, hogy ilyen bántó kifejezést használ, Kaminski azzal válaszolt, hogy: „Mit is mondhatnék? Buzik.” A brit konzervatív párt most az ő vezetése alatt áll Brüsszelben. Mikor Cameront megkérdezték az esetről, a Sky News-nak az mondta hogy: „Ő [Michal Kaminski] nem homofób”.

Mikor megemlítem a témát, bólint, felegyenesedik és hörpint egy nagy kortyot a kávéjából. „Azt hiszem, olyanokkal kell európai szövetségre lépni, akikkel egyetértünk Európa jövőjéről széles értelemben, erről van szó” – mondja. „Most, ettől nehezebb lesz meggyőzni a homoszexuális embereket, akik ránk szeretnének szavazni? Igen, ezt elfogadom. Az egyik oka annak, hogy vállaltam ezt az interjút az, hogy így remélhetőleg átjön az üzenet, hogy nem a társadalmi nézeteikért csatlakoztam hozzájuk. Én nem”.

Hangsúlyozza, hogy ő azért csatlakozott, mert „kell, hogy legyen egy jobb-közép csoport Európában, akik azt akarják, hogy az Európai Unió inkább egy nyitott, rugalmas, kereskedelmi platform legyen, mintsem egy egyre jobban föderalizált Európa”.

Ez nyilvánvalóan igaz, és tökéletesen érthető. De Cameron ennél tovább ment. Többször mondta, hogy Kaminski és pártja „nem homofób”, és hogy nem szövetkezne velük, ha azok lennének. A bizonyítékok azt mutatják, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Néhány nappal a találkozásunk előtt, képviselők ebből a „nem homofób” 'Jog és Igazságosság' pártból néhány meleg csoport lehordását követelték, úgynevezett „pozitív pedofília” miatt. A rangidős MP, Stanislaw Pieta, azt mondta: „Nem azt állítom, hogy minden meleg pedofil, hanem hogy Nagy-Britanniában a melegek 43 százaléka pedofil és csak 1 százalékát adják az ország lakosságnak”. Vezetőjük, Lech Kaczynski szerint „az emberi faj is kipusztulhat, ha a homoszexualitást szabadon reklámozhatják”. Több száz ilyen és ehhez hasonló nyilatkozat van, videón rögzítve.

„Nyilvánvaló, hogy én nem értek ezzel a nyilatkozattal egyet” – mondja Cameron, amikor felolvastam neki. Szóval most elismeri, hogy mégis csak homofóbok? „Nem vagyok szövetségben olyan pártokkal, akik véleményét a homofóbiáról, vagy a rasszizmusról elfogadhatatlannak tartom”. De ezek az emberek (a párt vezetői) nem egy mellékes csoport. Több és több megdöbbentő nyilatkozatot olvasok fel neki. A póker arcú Cameron nem hajlandó foglalkozni az ellentmondásával: azt közli, hogy nem szövetkezne meleg-ellenes politikusokkal, de mégis itt vannak nyíltan meleg-ellenes nyilatkozatokkal.

Valahányszor ezt megemlítem, témát próbál váltani. Minden lengyelországi párt egyaránt „rossz” a homoszexuális kérdéseket tekintve – állítja. Felhívom a figyelmét, hogy a lengyel LMBT-csoportok mást állítanak. A veterán meleg aktivista, Waldemar Zboralski a következőket mondja: „A Jog és Igazságosság Pártja messze a leghomofóbabb párt Lengyelországban és Kaminski a homofóbia vezető szimbóluma ebben az országban. Nagyon furcsa, hogy Cameron úr ezt tagadja, mert ez vitathatatlan tény”.

Így aztán a levegőbe dob egy „konfettinyi” elterelést. Ezek nem „kis pártok”, mondja, „kormányzó pártok voltak”. A liberális demokratáknak is vannak meleg-ellenes szövetségesei: „Mikor kérdezik erről Nick Clegg-et?” Végül azt mondja: „Amúgy elég vicces, kik is vannak most az EPP-ben? Olasz fasiszták. Boldogabb lennél, ha velük szövetkezünk, egy csomó olasz fasisztával? Nem hinném!”.

De Mr. Cameron miért nem tudja egyszerűen elítélni a homofóbok, akik minket „buzik”-nak és a „pedofilok”-nak neveznek? Ha ez nem homofóbia, akkor mi az? Hogyan tudjuk elhinni, hogy ön belül nem az a régi „28. törvényjavaslatos” konzervatív, ha ilyen sok energiát fektet ilyen bigott emberek védelmére? Ráncolt homlokkal ül. Aztán megszólal gyors, energikus hanggal: „Tény, hogy néhány kelet-európai országban,szükség van előrelépésre az egyenlőség és a jogok terén… konzervatív pártoknak át kellet menni egy igazi változáson ezen a területen. Azt hiszem, gyorsabban csináltuk ezt meg itt az Egyesült Királyságban, mint mások. Majd más európai konzervatív pártok is hasonló útra térnek? Igen. Megcsinálták már? Nem! Végül, sok huzavona után azt állítja, ezek a pártok „változnak”, és még jobban változnak, ha együtt dolgoz velük.

IV. A Rejtély

Így személyesen és az interjú vége felé járva meggyőző Cameron? Korábban vállalati PR-ember volt, így azt várnánk el tőle, hogy képes legyen meggyőzően eladni magát- és nem is okoz csalódást. Van néhány valódi előrelépés, amit értékesítene: Szenvedéllyel beszél arról, hogy sikerült egy egész konzervatív konferenciát a meleg házasság mellett tapsra ösztönöznie és a homoszexuális jelöltek kiválasztásáról. A meleg menekültek megvédése és a véradás elleni tilalom megváltoztatásában tovább ment, mint ahogy azt tőle politikailag el lehetett volna várni. Mégis volt elég mellébeszélés és képmutatás a válaszaiban ahhoz, hogy elültessen kételyeket. Nem mondta el az igazságot a saját szavazási múltjáról és nevetségesen hamis kijelentéseket tett a meleg-ellenes európai szövetségeseiről. A legnagyobb kihívás, amely a meleg emberek előtt áll; a valós és folyamatos erőszak ellen az elítélő szavakon kívül keveset tudott nyújtani.

David Cameron a báj és a közhelyek ködös felhője: nem számít, milyen keményen nézel belé, nem találsz semmi szilárdat, amire összpontosítani tudnál sokáig. Vannak látszólag valódi meleg-pártoló érzései, de ezeket hamarosan követi Európa leghomofóbabb politikusainak mentegetése. Melyik az igazi Cameron? Ebben a kérdésben, azt gyanítom, még ő sem tudja a választ. De az elkövetkező négy évben mindannyian megtudjuk: a hatalom ragyogó fényei átvilágítják ezt a titokzatos és ellentmondásos ködös felhőt.

Az Attitude interjúját fordította: David Boklund