Emléktáblát adtak át a Franciaország területén található volt náci koncentrációs táborban, az elhurcolt melegek emlékére. Az elzászi Natzweiler-Struthof nevű tábor új emléktábláját ünnepélyes keretek között avatták fel, mintegy 65 évvel a táborok felszabadulása után.

Kegyetlen, hideg szél fújt az emléktábla átadásának ideje alatt, szeptember 24-én – talán kissé emlékeztetve az egykori szomorú eseményekre is. Az emléktábla-avatáson Jean Le Bitoux mondott beszédet. A megemlékező emlékeztetett rá: annak idején nyíltan vadásztak a melegekre, elsősorban azokra, akik állami tisztviselők voltak. Azóta küzd az ún. meleg Holokauszt „elismertetéséért”, hiszen sok állam egyszerűen nem volt hajlandó elismerni a melegek deportálásának tényét, s az egykori sértettek, áldozatok – más csoportok üldözöttjeivel ellentétben – azóta sem kaptak jóvátételt.

Jelen emléktábla felállítását a Natzweiler-Struthof koncentrációs tábor területén a kb. „Elfelejtett emlékek”-re („Oubliés de la mémoire”) fordítható nevű melegszervezet kezdeményezte. A szövege a következő: „A náci barbárság áldozatai emlékének, akiket homoszexualitásuk miatt deportáltak”. Az egyesület jelenlegi elnöke, Philippe Couillard jelentette be még 2006-ban az emléktábla struthofi felállításának tervét. A veteránügyi Államtitkár már 2007-ben meghozta az elvi döntést az engedélyezésről. A különböző túlélő csoportok szervezeteivel való tárgyalás azonban jócskán elhúzódott, mivel szívósan igyekeztek ellenállni a kezdeményezésnek. A tábor igazgatósága is eleinte ellenezte a tervet, azzal érvelve, hogy a homoszexualitás alapján történő deportálások mind a mai napig zavarosak, s nem kellőképpen bizonyítható, hogy a Natzweiler-Struthof koncentrációs táborba is szállítottak ez alapján embereket.

A civil szervezet lépése egyáltalán nem meglepő és nem ok nélküli. Hosszú évtizedeken keresztül semmi nem történt a melegek nácik általi elhurcolása ügyében (melyben egyébként – más országokhoz hasonlóan – a francia rendőrség is meglehetősen aktívan részt vett). Valójában egyik állam sem foglalkozott igazán a kérdéssel. A történeti kutatásban is csak nemrég kezdődött el a téma feldolgozása.

A téma kutatása az angolszász történetírásban kezdődött. Az elsők között kell mindenképpen megemlíteni az amerikai Frank Rector: The Nazi Extermination of Homosexuals című 1981-es, valamint Richard Plant: The pink triangle. The Nazi war against homosexuals című, 1986-ban megjelent munkáját. A kontinentális Európában elsőként a francia történész, Jean Boisson dolgozta fel a történteket – elsősorban természetesen francia dokumentumokra alapozva – 1988-ban megjelent, A rózsaszín háromszög. A homoszexuálisok deportálása, 1933-1945 (Le triangle rose) című könyvében, mely magyarul 1991-ben látott napvilágot. Ugyanezzel a címmel írta meg „romantikus regényét” az író-festő Christian Biteau is (legújabb francia kiadása 2005-ben jelent meg), mely két deportált meleg szerelmes történetét dolgozza fel. Az irodalmi feldolgozások között meg lehet még említeni Lutz Van Dijk holland szerző Átkozott erős szerelem című regényét, mely 1997-ben jelent meg magyarul, s egy lengyel meleg fiú és egy SS-tiszt szerelmét, s a fiú deportálását beszéli el, rendkívül megrázó erővel. Az újabb történeti művek közül pedig ki kell emelni a német Günter Grau: Homoszexualitás a Harmadik Birodalomban. A diszkrimináció és az üldözés dokumentumai című, magyarul 2001-ben megjelent kötetét.

A francia állam részéről sokáig semmilyen hivatalos megemlékezés, bocsánatkérés nem történt. Végül 2001-ben Lionel Jospin akkori szocialista miniszterelnök tett lépést a melegek deportálásának elismerése felé. Az említett francia civil szervezet is azért jött létre 2000-ben, hogy a társadalom felé kommunikálja a meleg Holokauszt megtörténtét, s annak fontosságát. Hogy be tudják mutatni az események hiteles arcát a kormány és a média felé. Kiadványokat is megjelentetnek, így ők adták ki például a francia meleg deportáltak utolsó életben maradt túlélőjének, Rudolf Brazdának az emlékiratait 2009-ben, Egy rózsaszín háromszög útja címmel. A francia melegszervezetek folyamatosan törekednek az emlékek ápolására. Idén szeptember 30-ig látható például egy a témába vágó kiállítás is a Párizsi LMBT Központban (Paris Ile-de-France 61-63., rue Beaubourg; a 3-as metróvonal Rambuteau megállójának közelében).

2001-től kezdve kismértékben, de megváltozott az állam magtartása a kérdésben. A mostani hivatalos állami Holokauszt-megemlékezéseken már kötelezően szót ejtenek a melegek deportálásáról is, s a hivatalos megemlékezésekre elhívják az érintett civil szervezetek képviselőit is.

Franciaországban két hasonló emlékhely található a meleg Holokauszttal kapcsolatban. Az egyik a közeli Mulhousban lévő emléktábla, amely a városban 1941. május 3-án elrabolt francia meleg tinédzser, Pierre Steel emlékét őrzi, s 2008 óta áll egykori szülőháza falán (Steel egyébként emlékiratot is írt, mely 1995-ben jelent meg, I, Pierre Seel, Deported Homosexual. A Memoir of Nazi Terror címmel). A másik emlék a távoli Toulouse-ban található, ahol egy utca neve emlékeztet az elzászi meleg deportáltakra. A világon máshol sincsen sok emlékmű, mely a meleg Holokuauszt emlékét őrizné: ilyen az amszterdami Homomonument és a sydneyi meleg és leszbikus holokauszt-emlékmű, valamint a nemrég Berlinben emelt emlékmű is.

fotók: tetu.com

Hanzli Péter