Októberben Budapestre jön Dominique Fernandez francia író, esszéista, irodalomtörténész, fordító, az Institut de France, a Francia Akadémia tagja. Két leghíresebb műve, a Ganümédesz elrablása (1994) és a Csajkovszkij életéről írott Becsületbíróság című regény (1999) a melegségről (is) szól.

Az olvasók elsőként október 15-én, pénteken, 19 órakor találkozhatnak az íróval a Francia Intézetben (Budapest, I. kerület, Fő utca 17.), ahol Fernandez a magyar zenéről szerzett személyes tapasztalatairól beszél. A bevezető után a közönség Farkas Ferenc, Kodály Zoltán, Ligeti György, Petrovics Emil, Liszt Ferenc és Erkel Ferenc darabjaiból hangzik fel válogatás.

Október 18-án, hétfőn, 19 órakor, ugyancsak a Francia Intézetben állandó kísérője, Ferrante Ferranti fotográfus társaságában kelet-közép-európai utazásairól tart előadást (korábbi magyar benyomásairól Budapest hét arca című kis könyvében írt).

Dominique Fernandez 1929. augusztus 25-én született Nuilly-sur-Seine-ben, Párizs egyik külvárosában. Apja mexikói (Ramon Fernandez diplomata és irodalomkritikus, aki együtt működött a nácikkal a második világháború alatt, s tagja volt az ún. végrehajtó bizottságnak (Parti Populaire Français)), anyja auvergne-i francia nő. Szülei hamar elváltak, apja pedig még fiatalon, 1944-ben meghalt alkoholmérgezésben. A fiúnak szinte egész életre szóló traumát jelentett apja kollaboráns tevékenysége.

Puritán irodalomtanár anyja nevelte szigorúan, a francia hagyományoknak megfelelően, mintegy Pascal szellemében. 1946-ban érettségizett, majd 1950-ben felvették az École Normal Supérieur-be. 1955-ben diplomázott olasz nyelvből, majd Olaszországban tanult, ahol a művészetek szerelmese lett. 1957-ben a nápolyi Francia Intézet professzora lett, ahol franciát tanított, ám nem sokkal később kirúgták, mert kapcsolatokat ápolt a kommunista íróval, Roger Vaillant-nal.

Később a rennes-i egyetem professzorává nevezték ki, ahol húsz évet tanított. Publikált az Express-ben és a Nouvel Observateur-ben. 1961-ben megházasodott, két gyermeke született Diane Jacquin de Margerie-től, 1971-ben azonban elváltak. 1968-ban szerezte meg a PhD fokozatot, a híres olasz meleg író, Cesare Parese életéről írott munkájával. A később melegségét felvállaló író 1982-ben Goncourt-díjban részesült, méghozzá a meleg Pasoliniről szóló regénye (Dans la meine de l’ange) kapcsán. 2007-ben választották be a Francia Akadémiára.

Műveiben állandóan visszatérő téma a melegség, a melegek elnyomott társadalmi helyzete, a meleg identitás, s annak felvállalása. Már az 1970-es években felvállalta melegségét. 1974-ben beszélt először a dologról, s az ugyanebben az évben kiadott, egy kasztrált énekes életéről szóló művében, a Porporino, avagy a nápolyi titok című regényében is előjött a téma. Őszintén írt minderről a L’étoile rose című, 1978-ban megjelent, részben önéletrajzi ihletésű regényében is. A regény egy középkorú vidéki tanár és egy fiatalabb, nyíltan meleg férfi szerelméről szól. Ebben a műben azt is elárulta, hogy melegségét sokig nem merte vállalni. 18 éves korában például úgy érezte magát emiatt, mint egy „pária”.

Többször megszólalt meleg ügyekben, például 1999-ben, amikor a bejegyzett élettársi kapcsolat (franciául: Pacte civil de soliradité (magyarul kb.: Civil szolidaritási paktum), PACS) vitája zajlott, védelmébe véve a tervezett családjogi intézményt. A PACS az ugyanebben az évben íródott művében, A farkas és a kutya című alkotásban is felmerül. A szerző itt, a melegek és a többségi társadalom viszonya kapcsán kifejti: a bejegyzett élettársi kapcsolat nem forgatja fel, nem gyengíti meg a társadalmat.

A nyíltan meleg író Magyarországon legismertebb két műve egyértelműen a melegség témájával foglalkozik. A magyarul 1994-ben kiadott Ganümédész elrablása páratlan áttekintést ad a homoszexualitás kultúrtörténetéről (alapvetően francia szemmel nézve a világot). A mű bemutatja, hogyan jelentkeznek a művekben (irodalomban, festészetben, zenében, filmben) az elfojtásra ítélt témák (Ganümédész: görög mondai alak, Trósz király fia. Szépsége az isteneket is elbűvölte. Zeusz sas képében magával ragadta az Olümposzra, és az istenek pohárnokává tette). A könyv nagy előnye a névmutató és bibliográfia, – amelyből az is hamar kiderül –, hogy a „homoszexuális” szó egy magyar író, bizonyos Kertbeny Károly (1824-1882) találmánya. A kötet egyértelműen meghatározó jelentőségű mű a homoszexualitás kultúrtörténetében. Hasonló témával foglalkozik 2002-ben megjelent (magyarul nem kapható) műve, az Egy rejtett szerelem. Művészet és homoszexualitás is.

A Becsületbíróság története szerint 1893-ban Pjotr Iljics Csajkovszkij, az orosz zene büszkesége, Nyugaton is ünnepelt reprezentánsa, pályafutása csúcsán, dicsősége teljében váratlanul meghal. Mindenki úgy tudja, hogy a kolera végzett vele. 1793-ban az igencsak megritkított Sainte-Foy család Oroszországban menedékre lelt kései leszármazottja, foglakozására nézve a Perm-Orenbourg Rt. hídépítő üzletkötője nagyra becsülte Csajkovszkijt; szerette orosz felesége is: románcait, zongoradarabjait – 1893 boldog békeidején lakás is, pénz is, igény is volt a házimuzsikálásra. A férfi azonban gyanút fog: olyan körülmények merülnek fel, amelyek ellentmondani látszanak a hivatalos verziónak. Nyomozni kezd. Felteszi a kérdést: lehetséges, hogy Csajkovszkij volt a cár utasítására összehívott héttagú becsületbíróság alanya, vagy fogalmazzunk pontosabban: tárgya? A válasz: igen. A kötet arról – az egyesek által vitatott, ám napjainkra egyre inkább elfogadott – elméletről szól, miszerint a nagy zeneszerzőt becsületbíróság elé állították közismert homoszexualitása miatt, mivel egy, a cár környezetéhez tartozó ifjút környékezett meg, és ezt a bíróság elítélte. A kiváló francia író regénye pompás korrajz és letehetetlen bűnügyi történet egyben.

fotó: wikipedia

Hanzli Péter