Lisa Cholodenko, másságát nyíltan vállaló amerikai rendezőnő egy leszbikus pár vezette család nehézségeit vitte vászonra a 4 Oscar díjra jelölt A gyerekek jól vannak című mozijában. A film kiváló színészi alakításokat és bájos humort vonultat fel valamivel több, mint 100 perces játékidejében. Ennek ellenére a film végtelenül középszerű és átlagos alkotás marad.

Aki Cholodenko filmjében komoly párkapcsolati drámát vár, vagy pedig egy meleg családmodell mindennapjait bemutató családi kikapcsolódást, az csalódni fog.

A film két főhőse, Nic (Annette Bening – Amerikai szépség, Csodálatos Júlia) és Jules (Julianne Moore – Az órák, Boogie Nights) hosszú ideje alkotnak egy párt. Két gyermeket nevelnek idilli kertvárosi otthonukban, a frissen érettségizett Jonit (Mia Wasikowska – Alice Csodaországban, Jane Eyre) és a tizenöt éves Lasert (Josh Hutcherson – Híd Terabithia földjére, Rémségek Cirkusza). Hogyan lehetséges ez? A kulcsszó: spermadonor. Nem csak a leszbikus pár gyerekvállalását tekintve, hanem az egész történetet nézve. Azzal ugyanis, hogy Joni betölti 18. életévét, lehetősége nyílik felkeresni vérszerinti apját, azaz a spermadonor Pault (Mark Ruffalo – Zodiákus, Viharsziget). Öccse bociszemei pedig sikeresen meg is győzik róla, hogy érdemes volna kapcsolatba lépni a sosem látott papával, s ezzel kezdetét veszik a bonyodalmak, melyek fenekestül felforgatják a család életét.

Bizony ám, Mark Ruffalo szexisen-szőrösen, motoron érkezik a család életébe (s később feltételezhetően azon is távozik). Ruffalo könnyedén és élethűen hozza a laza életművész figuráját, aki tíz ujjára húsz nőt kaphat meg. Mégis, szemet vet a leginkább valamilyen hippikorszakban ragadt, környezettudatos Jules-ra, akit Julianne Moore brilliánsan kelt életre. Jules és Paul kapcsolata nem is olyan lassan bontogatja szárnyait, s hamar egymás haját tépve adják át magukat a testi élvezeteknek. Mindezzel súlyos válságba sodorva egy tisztes párkapcsolatot.

Tisztes, ez így igaz, de poshadt is. A film érzékletesen mutatja be a két hősnő kapcsolatának problémáit. Hiába, ha már a melegpornó sem segít, ott nagy baj van. De ennél is fontosabb, hogy a pár tagjai képtelenek felismerni, mivel is szereznek örömet a másiknak (nem csak szexuális értelemben). Az Annette Bening által megformált konok, szigorú szabályok szerint élő Nic nem tudja kezelni Jules tétovaságát (melynek mellesleg ő maga az okozója) és sorozatos újrakezdéseit, melytől a kapcsolat erjedni kezd, akárcsak a kertvégi komposztáló tartalma. Bening a film első felében picit halvány, főleg Moore sziporkázása mellett, a második félidőre azonban, mikor drámai oldalát kell megvillantani, elsöprő erejű alakítást mutat be a nagyérdeműnek. Futotta is belőle egy Oscar jelölésre.

A film érzékletesen bemutatott és rendkívül életszagú alaphelyzete, illetve a kiváló színészi teljesítmények katartikus moziélményt vetítenek előre – csakhogy a katarzis ez esetben elmarad. A forgatókönyv ugyanis több ponton csúnyán megbicsaklik. A két nő kapcsolata az elsőtől az utolsó percig reálisan és érzékenyen kezelve kerül a néző elé, ami nagyon jó pont. De mi van a többi cselekményszállal? Hová lett a többi karakter? Talán még a cím miatt rémlik, hogy mintha valami gyerekek is lettek volna a sztoriban…és vannak is. Csak annyira elnagyolták karaktereiket, hogy beleolvadnak a háttérben gyakorta feltűnő gyümölcsöskertbe. Még a film elején meglibbentik a fátylat az alkotók, s ennek kapcsán a szülőknek (és nem mellesleg talán a nézők többségének is – megjegyzem jogosan) az a gyanúja merül fel, hogy fiúk homoszexuális, továbbá lányukat is látjuk bénázni egy egzotikus fiúval. Hogy később mi is zajlik le bennük, vagy éppen hogyan élik meg a családi válságot, arról homályos és elmaszatolt utalások maradnak csak, egy-egy durcás fal felé fordulással és nyegle (de kifejezetten vonzó!) vállrándításokkal megjelenítve.

Persze tudom, ők csak mellékszereplők…de mi a helyzet a drámát generáló spermadonor Paullal? Aki a laza életművész szerepében tetszeleg, holott kiderül, ő ennél többre vágyik. A vörös Jules pedig pont olyannak tűnik, aki ezt képes megadni számára, ráadásul még a gyerekeit is megkedveli. Vagy várjunk csak! Egyáltalán nevezhetjük-e az ő gyerekeinek a két zaklatott kamaszt? Persze, biológiai értelemben tagadhatatlanul az apjuk, de egyébként? Erre nem kapunk választ a filmből, de természetesen ezt nem is vártuk. Annyit elárulhatunk, hogy a filmben egyetlen karakter esik majd végül pofára, és az Paul. Utoljára a bukósisakját dühösen motorkerékpárjához vágva láttuk. Reméljük azóta már alkonyi fényben szelik a poros országutakat dögös, afroamerikai szeretőjével.

Ugyanis ő egy ponton eltűnik látókörünkből és sorsát balladai homály fedi. A film vége elúszik a tipikus hollywoodi giccsben, Julianne Moore-nak jut egy kínosan blőd, nyálas monológ a megbánásról, kapunk zokogva ölelkező családtagokat és a legeslegvégén még összekulcsolódó női kezeket is láthatunk, ami erősen hajaz a remek Thelma & Louise befejezésre.

Hogy eközben hol van apu, azt nem tudjuk. Hogy a gyerekek végül is jól vannak-e, azt sem tudjuk, csak reméljük és sejtjük. De anyu és anyu egyenesbe jöttek. Szeretem a happy endeket, csak akkor nem, ha már az elején tudjuk, hogy ez a történet bizony, boldog véget ér majd. Már pedig itt minden momentumból ordított.

Mielőtt bárkit elriasztanék a film megtekintésétől, megjegyzem, hogy ettől függetlenül A gyerekek jól vannak nem rossz film. Nagyon is kellemes. Ez főleg lehengerlő és nagyon ízlésesen, finoman adagolt humorának köszönhető, ami manapság ritkaság számba megy. Végtére is, már a konfliktus helyzetben is, mely szerint „anyu megcsalta anyut apuval” van egyfajta fanyar humor. „Családban marad.”

Összességében egy élvezhető családi mozit kapunk, melynek tanulsága szerint a nyílt, őszinte beszéd minden problémára gyógyír lehet. Reméljük valóban így van.

fotók: beginningofabeautiful.blogspot.com; focusfeatures.com; moviefanatic.com

Bobák Zsombor