Újonnan induló sorozatunkban – együttműködésben a Meleg szemmel sorozattal – olyan emberekkel készítünk interjút, akik sokat tettek az LMBT közösségért. Akikre büszkék vagyunk. Első alkalommal Béres-Deák Ritával, antropológussal, a Háttér és az Atlasz tagjával beszélgettünk. Az interjú végén megtekinthetitek a Meleg szemmel kapcsolódó beszélgetését is.

A videó interjúból is kiderül, hogy rendkívül sokoldalú személyiség vagy. Ha jól tudom, például öt nyelven beszélsz. Melyek is ezek a nyelvek?

Az, hogy beszélünk egy nyelven, az egy kérdés. Én azt szoktam mondani, hogy azok a nyelvek, melyeken beszélek, azok az angol, a finn, a spanyol, az olasz – és valamilyen szinten a svéd, de mondjuk svédül annyira magas szinten nem beszélek már, mert eléggé elfelejtettem.

Egyrészt angol szakon végeztél, másrész antropológus a másik végzettséged. Akkor, amikor elindultál az Életbe, gondoltad, hogy majd meleg aktivizmussal is fogsz foglalkozni?

Akkor még nem is nagyon beszélhettünk meleg aktivizmusról, úgyhogy nyilván nem. Amikor az egyetemre jelentkeztem, akkor nem is igazán lehetett erről hallani. Azt tudtam, hogy az ELTE-n már voltak valamilyen szintű meleg szerveződések. A kilencvenes évek elején, nem tudom emlékszel-e rá, volt egy ilyen botrány: egy gyilkosság, ahol gyanítható volt, hogy meleg a tettes. Akkor már létezett a Mások és az újság szerkesztőit megkereste a rendőrség, hogy adják ki az előfizetők listáját. Ők ezt megtagadták, s ez akkor nagy port vert, és én is olvastam róla a HVG-ben. Ez volt az első ilyen találkozásom azzal, hogy a melegek bármilyen módon szerveződni tudnak. Hogy létezhet olyan, hogy valakik összeállnak és csinálnak egy meleg újságot. Azelőtt tényleg nem lehetett ilyenről hallani. ’88-ban például a Homérosz már megalakult, de nem lehetett annyira hallani róla, és gyakorlatilag a civil szervezetekről is kevés szó esett.

Te magad hogyan kapcsolódtál be ebbe a munkába? Hogyan váltál aktivistává?

Én először ez egyetemi meleg körbe jártam, ahová egyrészt a társaság miatt mentem el, mivel eleve ismertem egy-két embert onnan. Másrészt ők kérték is, hogy menjek le, mert az eredeti szervezők fiúk voltak, és fontos lett volna, hogy lány is legyen ott. És akkor talán a leszbikusok nem gondolják azt, hogy ez csak fiúknak szóló klub.

Ez az ELTE-nek a meleg köre volt?

Az ELTE-n volt a helyszíne, de nem az ELTE-nek volt a meleg köre. Azért tűnt úgy, mintha az lett volna, mert az ELTE szocpol társalgójában tartottuk a találkozókat, mert valahogy azt sikerült megszerezni.

És akkor először oda csatlakoztál be, és onnan mentél tovább…

Igen. Akkoriban volt az első meleg filmfesztivál is, a Toldi moziban, 1993 novemberében. Arra is azért mentem el, mert filmeket akartam nézni nyilván, másrészt a közösség miatt is. Eleinte ezekbe a közösségekbe azért mentem el, hogy magamhoz hasonló emberekkel beszélgessek. Aztán a Háttérnél is ez volt talán az elsődleges motivációm. Amikor például valaki először próbált rábeszélni arra, hogy lépjek be a Háttérbe, azzal érvelt, hogy ez egy milyen jó társaság. Aztán persze láttam, hogy ez mennyire fontos, milyen sok tennivaló van, s elkezdtem nézni, én miben tudok segíteni. Viszonylag adta magát, hogy azok, akik beszélnek idegen nyelveket, azok megpróbálják a nemzetközi kapcsolatokat építeni.

Milyen önkéntes munkákat is végeztél, mondjuk a Háttéren belül?

Egyfelől ezeket a nemzetközi dolgokat, ami több mindent jelent. Jelentette a fordításokat, az IGLYO konferencián háziasszonyként jelentem meg, ami itt volt Budapesten a kilencvenes években, voltam különböző nemzetközi konferenciákon külföldön, meg itthon is. Az egyik előnyöm az volt, hogy én soha nem dolgoztam „nyolctól négyig” típusú munkában: vagy egyetemista voltam vagy nyelvtanár. Nyelvtanárként is elég gyakran volt valamennyi mozgásterem. Például meg tudtam oldani, hogy napközben el tudjak menni egy konferenciára vagy egy meetingre, ha az itt volt Budapesten. Ha be tudtam magam helyett küldeni helyettest, azt is meg tudtam oldani, hogy több napra elmenjek külföldre. Ezen kívül még a Háttér Archívumnak dolgoztam. Régebben a Háttér honlapján volt egy filmes adatbázis, amibe én töltöttem fel a filmeket. Ez testhez álló feladat, mert nagyon szeretem a filmeket. Csak jelenleg éppen fejlesztés alatt van a honlapnak ez a része, de remélem, nemsokára ismét elérhető lesz, úgyhogy azóta ezt a tevékenységemet szüneteltetem.

Ha már az idegen nyelvismeretnél tartunk, akkor meg kell még említeni a fesztivált. Eleinte a Háttér maga volt az egyik főszervező, később a Szivárvány Misszió Alapítvány. Kezdetektől fogva fordítottam filmeket, időnként tolmácsoltam külföldi vendégeknek.

Hangalámondást is vállaltál?

Igen, filmeket is mondtam alá. Azt egyébként nagyon szerettem, mert nagyon jópofa dolog. A workshopokon például rendszeresen tolmácsoltam a külföldi vendégeknek, meg a Szigeten, a Magic Mirrorban is többször volt ilyen. A Szigetről szólva egyébként elég gyakran van az, hogy kimegyek a Szigetre, amikor éppen van meleg sátor, akkor én szoktam lenni az egyik, aki ott ül és beszélget a standnál. Ilyen beszélgetős alkalmak gyakran fordulnak elő; most például a Közép-Európai Egyetemen volt a civil szervezeteknek egy bemutatkozása, ahol a Hátteret képviseltem, és melegjogi totót töltettem ki az arra járókkal.

Ha már a Szigetnél tartunk: ha jól tudom, Élő Könyv is szoktál ott lenni. Erről tudnál kicsit mesélni, hogyan is működik mindez?

Magyarországon az Élő Könyvtárat az Európai Ifjúsági Központ kezdte el csinálni, de egyébként ez egy dániai kezdeményezés. Az az elv áll mögötte, hogy ha az emberek szermélyesen találkoznak egy kisebbség vagy egy olyan csoport képviselőjével, amellyel szemben általában előítéleteik vannak az embereknek, megismerik személyesen és látják, hogy ez egy jó fej ember, feltehetik nekik a kérdéseiket, s ezáltal jobban megismerhetik ezt a csoportot, ezzel az előítéleteik oldódni fognak. Valamilyen szinten a Melegség és Megismerés program is erről szól. Eleinte a Szigeten volt ilyen, aztán több rendezvényen, például a Pszinapszison is bevezették az Élő Könyvtárat. Én állandó, fix élőkönyv vagyok, sőt egyszer szerveztem is Élő Könyvtárat. Ez mondjuk nem volt annyira sikeres. Minden évben vannak antropológus napok Szimbiózis Napok néven, ahol az egyik évben én szerveztem az Élő Könyvtárat. A tér sem volt alkalmas rá, meg elég kicsi is lett az Élő Könyvtár. Úgyhogy ebben is kipróbáltam magam, de úgy hiszem: könyvnek jobb vagyok.

Aktív tagja vagy az Atlasz Sportegyesületnek is. Te vagy az egyik felügyelő bizottsági tag, de sportolsz is?

Futok. Atlaszosként, bár most nincsen futó szakosztály, de a magyarországi sportversenyeken is az Atlasz színeiben veszek részt. Vannak, akik félnek a „lebukástól”, ezért nem mernek meleg sportegyesület nevében sportolni – én ezzel nem így vagyok. Ezen kívül társas táncolok, immár nyolc éve. Ez azonos nemű és queer társastánc. A lényege, hogy nincsenek nemek szerint előre leosztott szerepek. Táncolhat lány lánnyal, fiú fiúval és lány fiúval is. Én általában fiúval táncolok, régebben vezettem, mostanában viszont csereberéljük a szerepeket. Azért is szeretem ezt, mert mindez nekem az egyenlőségről is szól. Vannak heteró lányok például, akik szintén lányokkal táncolnak, mert ahhoz van kedvük. Szerintem ez egyfajta feminista megközelítés is, s magának a feminizmusnak az ideája is valami ilyesmiről szól.

Fontosnak tartod a queer táncot vagy a meleg sportot? Sokak gondolják úgy, hogy minek van erre szükség? Miért hoznak létre a melegek külön tánciskolákat, miért sportolnak külön? Miért nem a többiekkel együtt?

Ez egyrészt egy jó közösség, akik szeretnek együtt lenni, együtt sportolni. Ráadásul ebben a közösségben felvállalhatják az emberek magukat, azonos nemű kapcsolatukat is. Másrészt ez nem egy komoly, versenyszerű sportélet, hanem mindenki azért csinálja, mert szereti csinálni. De fontos kiemelni az egyenlőségre való törekvést is, mint azt már a táncnál mondtam. Apám egyszer megkérdezte például, hogy akkor nálatok doppingvizsgálat is van? Nem is értettem a kérdést. Ez nem erről szól: egyrészt a közösségről, másrészt a sportról magáról, arról a szellemiségről, amiről eredetileg szól a sport.

Jelenleg a CEU-n kutatsz. Nem furcsa, hogy úgy foglalkozol LMBT témával, hogy magad is a közösség tagja vagy? Nem jelent ez problémát?

Az antropológiában ez egy kardinális kérdés. Nagyon sokáig az volt a hozzáállás, hogy ha valaki egy közösség tagja, azt nem tudja igazán kutatni antropológusként. Ma egyre inkább vannak olyan hangok, akik szerint ez igenis lehetséges. Az a lényeg, hogy az antropológus egyszerre van kívül és belül. Aki kívülről megy egy közösségbe, az is bele tud vonódni a közösségbe, és láttunk is ilyet. Nekem is volt olyan ismerősöm, aki kívülről jött, és annyira bevonódott a közösségbe, hogy gyakorlatilag nem volt képes azt kívülről látni. De fontos, hogy valamennyire kívülről is lássa az ember. Azt gondolom, hogy ez nekem nagyjából megy. Már csak azért is, mert a melegség az abból a szempontból is speciális, hogy ebbe nem születünk bele. Mindenki végigmegy azon a folyamaton, meg egy olyan antropológus is, aki egy tőle távol álló közösséget kezd el kutatni, hogy megismeri a belső szabályokat, fokozatosan ismeri meg az embereket. Azt is gondolom, hogy nekem a meleg közösségen belül valamilyen szinten előnyöm az, hogy belső ember vagyok. Egyrészt talán kevésbé kérdezek hülyeségeket. Én is találkoztam már több olyan kívülről jövő kutatóval, akiknek nagyon naiv elképzeléseik voltak arról, hogyan lehet megközelíteni a meleg közösséget, s olyan következtetéseket vontak le, melyek távol álltak a valóságtól. Nem ismerték eléggé ezt a közösséget. Ez tehát egy nagyon erős motiváció. Én nem vagyok az az antropológus, aki azt mondja: na ezt most abbahagyom, és holnaptól mondjuk a vogulok családszerkezetét fogom vizsgálni.

Pedig az is biztos nagyon érdekes…

Biztosan érdekes, sőt ma már eléggé kevés vogul van, úgyhogy viszonylag egyszerűbb is kutatni… De ez nekem egy nagyon fontos téma, és úgy gondolom, ez nálam valamilyen szinten aktivista motivációból is fakad. Láthatóvá tenni az LMBT embereket, illetve azokat a kérdéseket, melyek velük kapcsolatosak. Azt gondolom, hogy ezt jól fogadják. Ha a közösségen belül elmondom, hogy én antropológus vagyok és ezzel a témával foglalkozom, akkor általában örülnek ennek. Nincs az a „most miért írnak a buzikról könyvet” típusú hozzáállás. Akikkel én találkozom, azok fontosnak tartják, hogy ilyen kutatások legyenek az LMBT közösségről.

Említetted az előbb – a kutatások esetben például a – motivációt. Téged mi motivál, hogy a szabadidődben, a munkád mellett, ingyen aktivista munkát végezz?

Egyfelől az, hogy szeretném, hogy másoknak könnyebb lenne. Eléggé nehéz volt, mikor az ember úgy indult el melegként az életben, hogy nem látott maga körül melegeket, s fontosnak tartom, hogy akik most jönnek rá hogy melegek, azoknak könnyebb legyen. Nyilván benne van az is, hogy olyan típusú dolgokat csinálok, amiket egyébként szeretek csinálni. Ezek hálás feladatok: mondjuk filmeket fordítani még a többinél is jobb, nagyon szuper dolog. Viszont van sok olyan aktivizmus-féle, amelyet nekem azért kell kevésbé csinálni, mert én ezeket a hálás feladatokat végzem. Melegség és Megismerés órákat tartani is jó dolog, főleg annak, aki szeret tanítani. De mondjuk az adminisztratívabb dolgok, a kipakolás-bekapolás egy workshop előtt-után, a fesztivál alatt a biciklis futárok, akik hozzák-viszik a filmeket, ezek kevésbé hálás feladatok, és ezek az emberek kevésbé is láthatóak. Ezért nem is érzem annyira fairnek, hogy olyan emberek – beleértve engem is – kerülnek a reflektorfénybe, akik végül is csak azt csinálják, amit szeretnek. De nem mondom, hogy mondjuk én soha sem végeztem olyan feladatokat, amit nagyon nem szerettem. Amikor például a Melegség és Megismerés részére az összes magyarországi középiskola email-címét le kellett ellenőrizni, hogy létezik-e, és arra küldhessünk emailt, az nem volt egy nagyon hálás feladat.

Tavaly átvehetted a LIFT díját. Minden évben olyan személynek adják, aki a leszbikus közösségért kifejtett munkát végez. Milyen érzés volt megkapni?

Nagyon meglepő volt, mivel én előre nem tudtam róla. Ráadásul én a LIFT-en nem is igen voltam itt, mert az egybe esett az ILGA-Europe éves konferenciájával, ahová kiutaztam. Ezért csak az első napon voltam Magyarországon. Ráadásul borzasztóan fájt a fejem és meg is voltam fázva, s inkább azt gondoltam, hogy otthon kéne lennem, hogy ne betegen utazzak ki a konferenciára. De megígértem a páromnak és a barátaimnak, hogy elmegyünk arra a filmre, és az ráadásul egy olyan doku volt, ami engem nagyon érdekelt. Ott elkezdték mondani, hogy akkor most átadják a LIFT-díjat. Bennem az akkor fel sem merült, hogy miért a fesztivál első napján akarják átadni, a szokásos szombat helyett. A Labrisz képviselője ott elmondta, hogy akkor most beszélünk arról, hogy ki kapja a LIFT-díjat, s kérték a technikusokat, hogy mutassanak be egy kis bejátszást. És akkor elkezdtek kispandákat, macskamedvéket mutatni. Én imádom a kispandákat, a videón is látható, hogy van egy örökbe fogadott gyerekem az Állatkertben, aki egy kispanda. A harmadik képnél esett le, hogy mi a fenéért mutatnak ezek macskamedvéket? Te jó isten, akkor itt most rólam van szó? Nagyon zavarba jöttem, nem számítottam rá. Persze kellett volna valami értelmeset mondani utána, de ez nem annyira sikerült egyébként. A legnagyobb meglepetés meg az volt, mikor kiderült, hogy a párom az egészbe be volt avatva. Ő nagyon ügyesen képes hónapokon keresztül eltitkolni dolgokat – hát ez most megint sikerült.

Mik a terveid a jövőre nézve? Mit szeretnél elérni, mondjuk öt-tíz év múlva – szakmailag, a magánéletben vagy az aktivizmus terén?

Magánéletben azt szeretném, hogy folytatódjon az a helyzet, ami most van. Én most nagyon boldog vagyok a párommal, meg a macskámmal… Szakmailag nagyon szeretném, ha terem lenne arra, hogy antropológusként folytassam. Az az én nehézségem, hogy most még doktorandusz hallgató vagyok. Doktorandusz hallgatónak azért nagyon jó lenni, mert akkor van egy témád, és azzal tudsz foglalkozni. Ám ha valaki ezen a stádiumon túljutott, akár kutatóintézetben, akár egyetemen kap egy állást, akkor nem biztos, hogy azt tudjacsinálni, amit ő szeretne. Lehet, hogy rányomják a kulturális antropológia alapjai képzést, amit egyébként nagyon szívesen megtartanék, nincs azzal semmi baj, csak kicsit tartok attól, hogy egy ilyen helyzetben nem tudnék tovább foglalkozni a választott témámmal, illetve mire nekem meglesz a doktorim, minimum negyvenhárom éves leszek, és eleve kicsi az esély, hogy ennyi idősen, frissen doktorált emberként felvesznek valahova. Ilyen szempontból az lenne az ideális, ha egy olyan fajta munkát tudnék találni, ahol azzal is tudnék foglalkozni, amit jelenleg kutatok, ám ezen kívül bármilyen gender meg ilyen antropológia tárggyal nagyon szívesen foglalkozom. Az aktivizmus terén például azt szeretném, hogy a jelenleg létező meleg egyesületek még jobban működnének – például ismét beindulna a filmes adatbázis a Háttér honlapon –, meg hogy a Melegség és Megismerés sok-sok órára kapjon meghívást, s az olyan egyetemi szakokon, ahol például tanárokat vagy fiatalokkal foglakozókat képeznek, ott esetleg mindez kötelezően bekerüljön a képzésbe.

fotók: Szimpozion Egyesület

Az interjút készítette: Hanzli Péter