Andrew Haigh Weekend című rendezése igazi nagy durranás volt a tavalyi év végén. A kritikusok kedvence lett, majd tarolt az LMBT témájú filmfesztiválokon. Hogy mi a titok? Az igazság és az őszinteség. Ez a film ugyanis mindnyájunkról szól.

Nem forradalmi újítás az angol rendező első egészestés játékfilmje. A lényegében két szereplővel operáló, steril, kézikamerás, dokumentumfilm jellegű alkotásokból láttunk már jó párat. Maga a történet sem olyasmi, amit eddig ne hallottunk volna. Russell és Glen egy melegbárban ismerkednek meg, együtt töltik az éjszakát, majd hamar rádöbbennek, itt bizony húzódik még valami a háttérben. Mégis mitől kiemelendő ez a film a többi a közül?

Ez egy hosszabban kifejtendő kérdés. Kezdjük azzal, hogy főhőseink nem túl sokat cselekednek, annál többet beszélnek. Ez a hétvége nagyjából kimerül szexben, piálásban, kis zenehallgatásban, jó sok füvezésben és oké, még belefér egy látogatás a vidámparkban, meg egy búcsúbuliban. Egyébként meg ülünk Glennel és Russellel Russell lakásában és hallgatjuk a különböző sztorikat. És sorban kapjuk fel a fejünket, szisszenünk, röhögünk és horkantunk fel, merthogy ezek a sztorik rólunk szólnak!

Andrew Haigh erőteljesen önéletrajzi ihletésű remekműve bepillantást enged az elmesélt történeteken keresztül napjaink meleg világába. Személyes érintettségénél fogva pedig őszintén, sallangoktól mentesen tud erről a világról mesélni. Ez a pőre, enyhén nyers, őszinte hang adja a film erejét.

A szerelmi szál a filmben kissé háttérbe szorul. Bár ez a fő cselekményszál és mindannyian izgulhatunk, hogy végül megleli-e a két férfi, amit keres, vagy folytatják útjukat a sötétben tapogatózva, de sokszor mindez elhomályosul előttünk a film során felmerülő egyéb kérdések miatt. Szó van itt előbújásról, önmagunk és a másik felvállalásáról, a szexről, mint taburól és a meleg-heteró ellentétről is. Mielőtt bárki lelki szemei előtt egy sírós, a Titanic legérzelgősebb jeleneteit is megszégyenítő, „jajj-ezek-a-szegény-melegek-!” kategóriájú, hamleti mélységeket kapargató melodráma elevenedne meg, mindenkit megnyugtatunk, hogy erről szó sincs. Minden szóba kerülő téma magától értetődő természetességgel és finom ízlésességgel kerül a néző elé.

Haigh rendezői képességeit méltatja a színészválasztás is. A főleg színházi szerepeikről ismert brit színészek, Tom Cullen és Chris New neve ez idáig ismeretlenül csengtek filmes berkeken belül, de a Weekendben nyújtott alakításuk bizonyára új kapukat nyit majd meg számukra a filmvilágban. Mindketten zseniálisan, már-már az amatőr színészekre jellemző természetességgel nyúlnak a szerepükhöz és az elsőtől az utolsó percig elhisszük minden egyes mozdulatukat. Képesek továbbá egyenrangú partnerek maradni a vásznon, egyik sem próbálja lejátszani a másikat, tökéletes összhangban dolgoznak együtt.

A film vizuálisan is nagy élmény a közönség számára. A tükrökkel játszó beállítások, a film bizonyos pontjain visszatérő helyszínek, a közeli felvételek mind remekül illeszkednek a mű egészébe. Nagy erénye a filmnek, hogy egyszer sem bicsaklik meg, ami főleg annak köszönhető, hogy nem akar több lenni annál, ami. Ez két átlagos férfi lényegében átlagos hétvégéje; az extremitásokat és az újdonságokat az érzelmek világában élik meg, nem a tettek mezején. Mindehhez pedig ez a dokumentarista stílus kiválóan illeszkedik, a néző tökéletesen bele tud helyezkedni a történetbe. Továbbá a rendezőnek minden egyes felvételével sikerül egy olyan elképesztően imádnivaló hangulatot teremtenie, amely beszippantja a nézőt és egy percre sem engedi kiszállni a közös utazásból.

Nehéz a Weekendről nem szuperlatívuszokban beszélni, hiszen manapság a tucatfilmek és a mesterséges, hatásvadász filmek világában az ember csak úgy szomjazza az ehhez hasonló tiszta, őszinte, megható és valóságos alkotásokat. Tökéletes film természetesen nincs, bizonyára ennek is vannak hibái, amit a szőrszálhasogató kritikusok már valószínűleg jó alaposan ki is veséztek, de nekem személy szerint semmi sem jut eszembe, amit ballépésként lehetne felhozni ezzel a mozival kapcsolatban.

Arra mindenkinek felhívjuk a figyelmét, hogy a Weekend nagyon hasonló egy boncasztalhoz. Premierplánban fektetik ki az embert erre a bizonyos boncasztalra és az utolsó csepp véréig, húscafatáig, sejtjéig mindent megvilágítanak. A megdöbbentő pedig az, hogy Te magad fekszel ezen az asztalon. Nincs lehetőség kibújni az elgondolkodás, az emlékezés elől. Könnyen lehet, hogy ahogyan a szereplők sebei fel-felszakadnak az elbeszélések során, úgy benned is felszínre törnek már régen eltemetett érzelmek. Ez a film ugyanis elsősorban egy belső utazás – a történet szereplőinek is és a nézőnek is.

Az az egy garantált, hogy miután kitámolyogsz a vetítésről még hosszasan kísér majd ez a hétvége.

Szomorú tény, hogy a Weekend még nem érkezett meg a magyar mozikba és egyelőre semmilyen jel nem utal rá, hogy valaha meg fog. Én is Lengyelországban csíptem el egy vetítést egy picike művész moziban, ahol amolyan földalatti mozgalomban terjesztik a melegszervezetek és különböző kulturális egyesületek a filmet országszerte. Ennek az együttműködésnek köszönhetően a film még ebben a hónapban napvilágot lát DVD-n is.

Mindenesetre bízzunk abban, hogy előbb-utóbb Magyarországon is megtalálja útját a film és bemutatásra kerül valamilyen formában.

fotók: moviemoxie.blogspot.com; ugo.com; beaumovies.com

Bobák Zsombor