A Meleg szemel 88. epizódja kapcsán Mészáros Györggyel beszélgettünk. 32 éves koráig, 2006-ig szerzetes-papként tevékenykedett. Rómában végzett teológiát és az ELTE-n a magyar-pedagógia szakot is, ahol jelenleg tanít. Később neveléstudományból doktorált. Nagyon régóta a Mozaik keresztény közösség tagja, tavaly nyár óta annak vezetője, valamint a Melegség és Megismerés program egyik koordinátora.

Veled kapcsolatban leginkább az lepett meg, hogy korábban szerzetes-papként tevékenykedtél. Mesélnél arról, hogy jutottál ebbe a környezetbe? Hogyan lett belőled szerzetes-pap?

Az én szüleim nem voltak vallásosak, de én otthonra találtam egy katolikus közösségben, egy templomban, Egerben, a szülővárosomban. Nagyon fontos lett számomra a hit. Én magam akartam egyházi iskolába menni, és valahol volt bennem egy küldetéstudat. Hogy szeretnék tenni elsősorban a szegény, elhagyatott fiatalokért. Ettől a hivatástudattól született meg a döntés, hogy belépek egy olyan szerzetesrendbe, amelyik elhagyatott, szegény gyerekekkel foglalkozik. Ez egy őszinte vágy volt. Bár nyilván volt ebben egy menekülés is a saját vágyaim, a saját szexualitásom elől is. Ezt már persze utólag látom így.

És akkor a szerzetesi időszak közben jöttél rá, hogy mégis a fiúkhoz vonzódsz?

Nem. Ezt körül-belül már ötéves koromban tudtam, de ez egy bonyolult folyamat. A Melegség és Megismerés órákon is el szoktam mondani ezt a vicces történetet. Ötévesen megkérdeztem a szüleimet, hogy édesanya, édesapa, miért van az, hogy ha én meztelen vagy félmeztelen bácsikat látok a tévében vagy plakátokon, akkor nekem kemény lesz a fütyim?A gyerek ártatlanságával kérdeztem ezt, és ez már kifejezte azt, hogy ez volt a vágyam. Tíz évesen, mikor bementünk egy osztálytársammal egy írószerboltba, és látunk egy aktot, azt mondtam: milyen hülyeség, hogy egy fiú azt mondja, hogy neki a lányok teste tetszik. Pedig sokkal jobban néz ki a férfi test. És elcsodálkoztam, hogy ő azt mondta: nem, a női test néz ki jobban. Akkor kezdtem el szembesülni azzal, hogy amit én érzek, az nem az, amit a világ elvár. Ez vezetett egy olyan folyamathoz, amelyben elnyomtam ezt magamban. Nagyon erősen. Apám azt mondta, hogy „kisfiam, ezt még nem érted, hogy miért lesz kemény a fütyid, de ha majd nagy leszel, majd megérted, és ha majd meztelen néniket látsz, akkor lesz kemény a fütyid! De hát ez a dolog nem jött be...

Azt szoktam mondani: ekkor kezdődött heteroszexuálissá nevelésem sikertelen története. Ebben egy jó adag önnevelés is volt, mert amikor kamasz koromban újra szembesültem, a szexuális érés során a vágyaimmal, akkor ezt nagyon el szerettem volna nyomni. Magát a szexualitást is, hiszen az, hogy vallásos és hívő lettem – egyébként szüleim akarata ellenére –, és így maga a szexualitás témája is tabu volt, és bűntudat kötődött hozzá. És az ráadásul, hogy én a fiúk után fordulok meg az utcán – ezt észrevettem magamon – az meg aztán valami borzasztó dolognak tűnt. Aztán volt egy osztálytársam, akibe szerelmes lettem, és nem tudtam megnevezni, hogy mi ez az érzés, illetve nem mertem szerelemnek nevezni, mert mindenki azt mondta, hogy az a szerelem, mikor fiú és lány egymásba szeret. De minden tünete meg volt ennek a szerelemnek. Ez az akkori történet, ami ma is sokszor eszembe jut, mikor elmegyek az iskolákba, a Melegség és Megismerés program során beszélgetni a fiatalokkal. Hogy milyen jó lett volna akkor, ha van valaki, aki ugyanígy eljön a mi iskolánkba. Persze ez lehetetlen lett volna, hiszen ez egyházi iskola volt, a kilencvenes évek elején. De akkor meg tudtam volna, hogy az érzésem nem valami különös, megfoghatatlan dolog.

Ez az elnyomás hosszú évekig folytatódott. Beléptem a szerzetesrendbe, ahol nagyon jól éreztem magam egyébként, sok szempontból. Azzal foglalkoztam, amit szerettem csinálni: fiatalokkal, táboroztatással, tanítottam iskolában, iskolaigazgató voltam, egy olyan iskolában, ahol többségében cigány gyerekek voltak. És ebben egyrészt jó éreztem magam, másrészt éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, és miközben nem mondtam ki, hogy meleg vagyok, ott voltak ezek a vágyak. S egy idő után nevet kellett adni a vágyaknak. Egy idő után nem tudtam nem kezdeni valamit ezekkel a vágyakkal. Ez egy hosszú, nagyon rögös út volt, amíg megért bennem az, hogy: igen, meleg vagyok! Igen, ez a vágyam, és ez nem rossz – úgy érzem, és úgy gondolom, hogy ez nem rossz. Végig imádkoztam, átbeszélgettem napokat, ez egy nagyon átizzadt folyamat volt, és rájöttem, hogy szeretnék egy meleg párkapcsolatban élni, és nem értek egyet az egyházam tanításával, amit erről mond. És akkor eljöttem, mert nem akartam kettős életet élni.

Ez volt 2006-ban… És akkor utána mélyen bele is csaptál a lecsóba. Elkezdted meleg aktivista életedet…

Igen, nagyon hamar lettem melegaktivista. Ezen sokan csodálkoztak is, meg hát sokaknak egy nagy fordulat volt. Hogy a lelkipásztor, aki fiatalokkal foglalkozik, prédikál és tanít, hirtelen melegaktivista lett. Sokak szemében ez megbotránkoztató, furcsa dolog volt. Én viszont ezt úgy éltem meg, hogy a küldetésem változott. Számomra mindig fontos, hogy én egy ilyen küldetésteljesítő ember legyek – ez valahol része az életemnek. Úgy éreztem, hogy kell valamit tennem a világért. Akkor azt éreztem, megváltozott az, amit tennem kell. Részben persze, mert a hátrányos helyzetű fiatalok kérdése mind a mai napig ott van a témáimban, a tanításomban jelen van, de kiegészült egy sajátos területtel, és ez az melegség területe, hiszen én magam éltem meg, hogy milyen nehéz az, hogy hosszú éveken át elnyomom magamban azt az érzést, ami a legtermészetesebb, legcsodálatosabb dolog. Amit már öt évesen éreztem, és jelen volt az életemben. És hogy ez ne történjen meg másokkal – ez az, ami vezetett.

Elég hamar elkezdtem megtalálni azt a közeget, amiben ezt a küldetést megélhetem. Akkor megismerkedtem a Melegség és Megismerés programmal. Először úgy, hogy meghívtam őket egyetemi óráimra, és aztán én magam is csatlakoztam óraadóként. És mivel ez a szakmám, pedagógiával foglalkozom, elég hamar bekerültem a képzők közé és a program egyik koordinátora lettem. Egy másik vonal a Mozaik közösség, mert a hitem továbbra is megmaradt, sőt azt mondhatom, mikor ez az egész folyamat elkezdődött, az nekem egy hitbeli élmény is volt. Istentapasztalat volt: hogy Isten engem így fogad el, és helyre ált a világ, harmonikus lett minden. Úgy éreztem, hogy ezt a kettőt én teljesen békében meg tudom élni, hogy én keresztény hívő vagyok, bár már nem tevékenykedem papként, mert úgy érzem, hogy most nem ez a feladatom. Nagyon sok keresztény számára lehetetlen, hogy hogyan hagyhatja el valaki a hivatását, én viszont úgy érzem, ez Isten hívása volt, hogy most valami mást csináljak. Másnak van helye az életemben. Ez is a részévé vált, hogy tagja lettem egy olyan közösségnek, ahol a kereszténységet és a melegséget együtt éljük meg. A közösség pedig bizalmat szavazott nekem arra, hogy vezetője legyek. Ez nem egy lelkészi szerep, inkább egy koordináló, segítő szerep, amit azóta csinálok.

Említetted, hogy a Melegség és Megismerés programmal az egyetemen találkoztál, s később óraadó is lettél. Ezekből arra következtetek, hogy te felvállalod a melegségedet az egyetemen, mint oktató. Hogy volt ott a coming out? Mit szóltak a diákok, a kollégák?

Az egyetemen nem volt különösebb coming out külön, hanem ahogy ez az életem természetes részéve vált egyre inkább, ezt is természetes módon fogtam fel. Nem tudok egyes szám harmadik személyben beszélni a „melegség”-ről, meg többes szám harmadik személyben a „melegek”-ről. Hanem, ha ez a téma előkerül, nekem egy bizonyos szint után természetesen jön, hogy egyébként én is meleg vagyok, és folytatom a mondatot. Vagy akár el sem mondom. Nemrég az egyik órámon a meleg fiatalokról és az iskoláról beszélgettünk, és elmondtam, hogy miket lehet tenni: hogy a Melegség és Megismerés programot meghívhatjátok, egyébként ebben a programban is benne vagyok, és elmegyünk az iskolákba, és beszélünk, egy meleg férfi és egy meleg nő, az LMBT emberek helyzetéről, saját élettörténeteiken keresztül. Folytattam a mondatot, és láttam, hogy azért lassan leesnek a tantuszok, hogy több hallgató számára világossá válik a dolog, hogy mit mondtam ki, és egy picit éreztem is ezt a levegőben. De aztán én megyek tovább… Az elején, mikor ez elkezdődött, akkor volt olyan, hogy hallgatók elmentek, és elkezdtek panaszkodni, hogy ezt elmondta az órán a tanár úr, de nem találtak nyitott fülekre. Hál’ istennek az egyetemen a főnökeim és a kollégáim nagy része nemcsak elfogadó, de rendkívül támogató is.

Úgy gondolom, mára már természetes része lett az egyetemi életemnek, hogy én erről tanítok és erről kutatok. Ez integráns része szakmai profilomnak is. Volt egy olyan eset is órán, amikor szintén egy mondatba belefoglaltam ezt, hogy én egyébként meleg vagyok, és folytattam, és volt az óra végén visszajelzés, ahol beszélgettünk kicsit arról, hogy mi történt az órán. Az volt az egész órának a témája, hogy: melegség is iskola. Az egyik diáklány azt mondta, hogy amikor ezt mondta Gyuri, körbe néztem, és arra gondoltam, hogy ezt most mindenki hallotta? Senki nem reagál. Úristen, mit mondott! És ezt így élte meg, hogy ez valami nagy dolog. Azt gondolom, hogy ennek nagyon jó üzenete van, hogy én ezt ennek nem nagy feneket kerítve mondom, mert azt látják a hallgatók, hogy meg lehet ezt így élni. Hogy ez valaki szakmai és magánéletének természetes része.

Amennyire tudom, elég gyakran fordulsz meg külföldön. Hogy látod a hazai meleg helyzetet a külföldivel szemben?

Jó kérdés… Nehéz valamiféle fejlődési vonalat felrajzolni. Azért is, mert egyre jobban meg vagyok róla győződve, hogy ezekben az országokban, ahol egy másfajta történet és másfajta történelem vesz bennünket körül, más utakat is kell járni. Nem feltétlenül szeretem ezt a megkülönböztetést, hogy az idealizált Nyugat és az elmaradott Kelet. Van ebben valami, sőt nagyon sok van benne, sok szempontból vagyunk úgymond elmaradva, de azt is gondolom, hogy más utakat kell találnunk. Vannak különbségek, amik fontosak. Az egyik legfontosabb szerintem a melegség nyíltan vállalásának kérdése. És ebben nem csak a Nyugattól, de Magyarország a más kelet-európai országoktól is sokban eltér. Szándékosan használom a kelet-európai kifejezést. Nagyon kevesen vállaljuk fel Magyarországon a melegségünket nyíltan, pedig ez szerintem nagyon fontos lenne. Azt érzem, hogy ez nemcsak a melegaktivizmus kérdése –a hétköznapok, sőt a párkapcsolatok kérdése is. Azt tapasztalom, hogy külföldön a melegek sokkal felszabadultabban élik meg a melegségüket, sokkal inkább természetes részeként az életüknek. Emiatt az ismerkedés is más, az egész folyamat, ahogy egy párkapcsolat lezajlik, más lehet. Magyarországon rengeteg kötöttség, feszültség kapcsolódik, már akár az ismerkedéshez is. És most szándékosan mondok ilyen hétköznapi, nagyon magánjellegű dolgokat, mert azt gondolom, hogy nemcsak a közélet szempontjából fontos ez és nem csak azért, mert a társadalmi környezet ellenségesebb és nekünk ezért itt titkolni kell, ott bezzeg mondhatjuk. Ez meging egy nagyon leegyszerűsítő séma. Azt gondolom, hogy az a tudat, hogy: igen, én szeretném ezt nyíltan vállalni, szeretnék tenni ezért, hogy az identitásom aktív része az életemnek, ez nagyon hiányzik Magyarországon. Itt egy maroknyi csapat van, akik aktivistaként tevékenykednek. Vannak olyan országok, ahol sokkal kisebb az ország, kevesebben vannak, és több az aktivista, aki úgy érzi, hogy ezért tennie kell. Például Litvániát tudom ide sorolni: ott például van egy ifjúsági melegszervezet, amelynek több száz tagja van. És ez az ország teli van ellenségeskedéssel, politikai szinten is, és mégis nagyon erős aktivizmus kapcsolódik hozzá.

De miben látod az okát, hogy minálunk ez van?

Sok mindenben. Azt gondolom, hogy Magyarországon eleve nincsen nagy hagyománya a „tenni, szolidarítani, aktivistáskodni, kimenni az utcára” dolognak. Nyilván ez utóbbi a legradikálisabb módja ennek az aktivizmusnak. De nem próbálok én most okokat keresni. Inkább azt próbálom megtudni, hogy hogyan lehet ezen változtatni, és ennek egyik módja az, hogy én magam is melegaktivistaként próbálok többféle kezdeményezésben részt venni. Benne voltam a Pride szervezésében egy ideig, és most az egyik legfontosabb, ami az energiámból telik, az a Melegség és Megismerés program, illetve, hogy tudományos szinten is hangot adjunk ennek. Most már a második év lesz, hogy az Országos Neveléstudományi Konferencián van egy szimpózium, ami az LMBT fiatalok, homofóbia és iskola témájáról szól. Ezen a téren én magam is próbálok publikálni, kutatásokban részt venni, amelyek erre próbálják felhívni a figyelmet, így a a saját tudományterületemen is.

Mi az, ami az elmúlt hat évben folyamatosan tartotta benned a tenni akarást. Mi az, amitől úgy hiszed, hogy melegaktivistának lenni jó?

Nehéz kérdés… Azt gondolom, ahogyan meséltem az életemről, látszik belőle, hogy ez valahogy természetes része az életemnek. Ezért tudok erre nehezen válaszolni. Nekem annyira természetes volt, hogy elmentem az első Pride-ra az előjövetelem után. Természetes volt, ahogy elkezdtem erről beszélni a környezetemben. Természetes volt, hogy úgy éreztem, valakit tennem kell. Hogy ez a feladatom. Természetes volt, hogy akkor bekapcsolódtam azoknak a szervezeteknek a munkájában, akik ezzel foglalkoznak. Nagyon sok ellenvéleményt hallottam a környezetemben, hogy minek a felvonulás, minek nagyon izgágáskodni, minek melegszervezetekben dolgozni, ott csak fújnak egymásra, meg ellenségeskedés van. Rengeteg ilyen, nagyon negatív dolgot hallottam – ez megint egy picikét jellemzője kis hazánk LMBT közösségének. Én nem érzem ezt. Én úgy érzem, hogy ebben a meleg közösségben rengeteg barátra és támogatásra találtam. Fújások, meg konfliktusok mindenhol vannak, és ezek nem jó, ha ürügyet szolgáltatnak arra, hogy ne tegyek valamit. Én szeretem ezt csinálni, nekem természetes része az életemnek, nem érzem áldozatnak vagy hogy valami fú, de nagy dogot csinálok. Valami olyasminek érzem, amit kell csinálni, és jó hogy csinálhatom, mert én vagyok benne. Arról szól, aki vagyok.

fotók: Delta Film

Az interjút készítette: Nagy Milán

Lejegyezte: Hanzli Péter

A Meleg szemmel videoblog legújabb részében Milán Mészáros Györggyel beszélgetett.