Nerdy Apple Bottom blogján meséli el, hogyan élte meg, mikor Halloween alkalmából fia a Scooby Doo mese női főszereplőjének öltözve jelent meg. A „mű” sokakat megérintett. Tanúskodik erről a körülbelül 40 000 hozzászólás is. Alább találjátok az iromány magyar fordítását.

„A fiam meleg. Vagy nem. Nem is érdekel és különben is csak 5 éves. Én vagyok az anyja, ha az előzőekkel bármi bajod van, jobban teszed, ha nem is szólsz hozzám.

Talán onnan kezdeném, hogy egyáltalán említést akartam volna-e tenni az én édes kisfiamról és halloween-i jelmez-választásáról, vagyis inkább az ezt követő reakciókról, de mivel már napok óta ezen bosszankodom, talán jobban teszem, ha mégis megosztom a gondolataimat.

Egy-két dolgot megemlítenék mielőtt belevágok:

- A fiam 5 éves és egy egyházi előkészítőbe jár

- Imádja a Scooby Doo-t már a kezdetek óta

- Halloween az egy olyan ünnep, amikor mindenki kosztümöt ölt magára.

- Boo legjobb barátja egy kislány

- Boo-nak van egy nővére

- Boo legtöbb idejét velem tölti

- Nő vagyok

- Én vagyok Boo anyja és nem más

Halloween előtt pár héttel Boo eldöntötte, hogy Daphné akar lenni a Scooby Doo-ból a legjobb barátjával együtt. Hezitáltam, hogy most vajon megrendeljem-e a ruhát, de nem azért, mert hogy a fiam lánynak akar öltözni, hanem mert hát egy öt éves elég gyakran változtatja az elképzeléseit. Azonban oly sokszor kérte, hogy végül beleegyeztem. Majd mikor a ruha megérkezett, majd kiugrott a bőréből örömében.

A bizonyos naphoz közelebb érve, láttam, valami aggasztja. Többszöri rákérdezés után kiderült, attól fél, az emberek majd kinevetik. Mondtam neki, ha nevetnek is, csak azért, mert ez a ruha nagyon aranyos és igazán ötletes. Ez azonban őt nem nyugtatta meg és tényleg félt, hogy majd cikizni fogják. Biztosítottam róla, hogy ez badarság, hisz ezt is gondoltam. Ki cikizne most egy 5 éves gyereket egy Halloween-i jelmez miatt?

Majd elérkezett a nagy nap. Felöltöztünk és elindultunk az iskolába. Mikor odaértünk, nem akart kiszállni a kocsiból. Igazán félt, mit fognak majd szólni az emberek, de végül meggyőztem, hogy menjen be, az ajtónál azonban ismét megállt. Látszott, nagyon ideges. Az ajtónál állva valahogy én is idegesebb voltam a szokottnál, bár mégis, KI CIKIZNE KI EGY ÖT ÉVES KISFIÚT A JELMEZE MIATT? Majd besétáltunk. Ott volt néhány barátom, akik tudták, hogy mibe fog öltözni a gyermekem, mosolyogtak és dicsérték is.

Ezután fordultak meg a dolgok. Két „anya” kimeresztett szemekkel közeledett és vágták a pofákat, mintha valami facsarná az orrukat. Láttam, hogy fiam is észrevette ugyanezt, szóval mondtam „anya A”-nak, hogy hát nem aranyos? „Anya A”: ezt ő kérte? Én pedig válaszoltam, hogy igen, hiszen Halloween van, az évnek azon napja, amikor mindenki az lehet, ami és aki igazán lenni akar. Aztán folytatták az akadékoskodó kérdéseikkel, hogy miért egyeztem ebbe bele, miért nem beszéltem le róla és így tovább. „Anya B” csak úgy ott állt, mintha valami sokk hatás érte volna.

Aztán „anya C” is megérkezett. Addig a nagy teremben volt, de persze készségesen átkísért minket a hallba, hogy közben megoszthassa velem véleményét. Többek között, hogy soha nem kellett volna ezt megengednem, a sarkamra kellett volna állnom és megtiltani, egyebek. Mondtam neki, én ilyet biztos nem tennék, egyáltalán elképzelni sem tudok ilyen szituációt. Persze ő folytatta, hogy én el sem tudom képzelni, a gyerekek mikre képesek és mennyire ki fogják figurázni szegény fiam.
Erre a válaszom: „Eddig úgy néz ki, az anyákon kívül senki másnak nincs ezzel gondja.”

Egy másik anya azt mondta, hogy középiskolákban vannak napok, amikor fiúk lányoknak, lányok fiúknak öltöznek vagy például amit én mondtam, amikor rugby játékosok pom-pom lányoknak öltöznek vagy amikor az egyetemi klubokban öltöznek át fiúk s lányok egymás ruháiba. „Anya A” szerint az ő férje klubtag volt, de SOHA nem öltözött nőnek.

Annyit azért mégis hadd mondjak, hogy ehhez semmi közük.

Ha azt gondolják, hogy ha a fiam Halloween-kor egy női szereplőnek öltözik, fogja őt meleggé tenni, akkor idióták. Először is micsoda egy nevetséges állítás ez. Másodszor, ha a fiam meleg, semmi baj. Nem fogom kevésbé szeretni ezután sem.

Harmadsorban pedig, én meg nem aggódom, hogy az ő gyerekeik potenciális ninja harcosok, tehát hátrább az agarakkal.

Ha a lányom öltözött volna Batman-nek, akkor senki nem szólt volna semmit. (ford. megjegy.: a hozzászólók között volt olyan, aki ebben ugyanezt a végkifejletet látta)
Ami a leginkább szívszorító volt számomra, hogy az én aranyos, kedves, melegszívű öt éves kis fiamnak igaza volt, amikor már előre aggódott. Tudta, hogy lesznek ilyen emberek, mint „anya A, B és C” és már öt évesen meg kellett tapasztalnia, hogyan is fognak hozzá viszonyulni, mire számíthat a későbbiek folyamán.

Szívszaggató volt azoknak a szülőknek a számára is gondolom, akik hasonló okokból, a szekálások és különböző zaklatások miatt veszítették el gyermekeiket az elmúlt időszakban. Burkolhatjuk a többi szülő reakcióját aggódásnak, de ez akkor is inkább a zaklatás, szekálás, kifigurázás, elnyomás, értelmetlen konvenciók másokra ráerőszakolásának a kategóriájába tartozik. Ezt egyszerűen nem lehet csinálni. Ezek a szülők enegem akartak kikezdeni és az én fiamat. AZ ÉN FIAMAT!

Evidens, hogy nem fogom a saját gyerekeimet elutasítani vagy épp mellőzni. Nem tökéletesek, de megpróbálnak navigálni ebben a néha igen is szörnyű világban. Utálom, hogy a kisfiamnak már most meg kellett tanulnia ezt a leckét egy állítólagos keresztény nőt hallgatva. Utálom, hogy ilyeneket gondoltak és hogy ezeknek még hangosan nyomatékot is adtak. Utálom, hogy a rózsaszínt még mindig lányos színnek tartják vagy ha az öt éves fiam Daphné akar lenni Halloween-kor így, fel kell vérteznie magát.

Remélem, hogy a gyermekeim, mindenki gyermeke és még „A, B és C anyuka” gyermekei is boldogok. Ha pedig egy csillogós lila feszülős „ruci” teszi boldoggá a fiamat egy éjszakára, ám legyen. Ha egy kis retikült akar a karján hordani vagy hozzá menni egy férfihez vagy éppen a körmét akarja kifesteni a legjobb barátnőjével, hát tegye. Anyaként nem az a feladatom, hogy elnyomjam őt és ne engedjem, hogy az legyen, ami amúgy valójában, hanem pont az ellenkezője. Segítenem kell őt az útján, hogy majd a végén egy jó ember váljék belőle. Ez a legfontosabb.

Remélem tényleg így teszek. Nagyon igyekszem.

Különben is, úgy járt-kelt abban a ruhában, mint senki más. Úgy dobálta a haját, mint senki más és én sem akarnám ezt másképp.”

Azt hiszem sokakban megfogalmazódott, hogy bárcsak a mi édesanyánk lett volna / lenne ilyen. Másképp alakult volna az életünk, ha ilyen támogatással a hátunk mögött kerülünk az említett szörnyű világba, de sose feledjük, hogy egyre csak jobb lesz. Ezt kell hinnünk, ezért kell tennünk.

Az írás eredetije elolvasható Nerdy Apple Bottom blogján!

fotó: tetu.com

Rózsa Milán